— Kipirultál — szólt a kislány. — Akár a tűz.
A gyerek ritkán szólalt meg, és reszelős hangja miatt rendszerint nehezen érthetően, de Goha azért mindig megértette őt.
Goha kurta nevetés kíséretében válaszolt neki:
— Mérges vagyok. És amikor haragszom, mindig kivörösödöm. Mint ti is, ti vörös népek, ti, a nyugati szigetek barbárjai… De oda nézz csak! Előttünk ott van egy városka, az lesz Tölgyes Forrás. Ezen az úton az az egyetlen település. Ott majd megállunk és megpihenünk egy kicsit. Azután, ha tudsz továbbjönni, ha gondolod, hogy bírod majd, egészen a Sólyomfészekig, akkor alkonyatra odaérhetünk, legalábbis remélem.
A kislány bólintott egyet. Kinyitotta mazsolás-mogyorós zacskóját, és bekapott néhány szemet. Hamarosan megint nekivágtak.
A nap már jó ideje lement, amikorra keresztülvergődtek a falun, és odaértek Oromon szirtszegélyen álló házához. Nyugaton, a felhők sötét tömege fölött, a magasba ívelő tengeri látóhatáron fölsziporkáztak az első csillagok. A süvöltő tengeri szél a földre hajlította az alacsony füvet. Az alacsony házikó mögötti legelőn fölmekegett egy kecske. Az egyetlen ablak halványsárga fénnyel világított.
Goha a botját és Therru vesszőjét az ajtó mellett a falnak támasztotta, megfogta a gyerek kezét, és egyet koppintott a deszkán.
Nem kapott semmi választ.
Belökte az ajtótáblát. A tűzhelyen kialudt a tűz, csak néhány parázsszem izzott a szürke hamuban, de az asztalon álló olajmécses apró fénykört vont maga köré, és a szoba távolabbi sarkában a földre vetett matrac felől fölhangzott Oromon hívó szava:
— Lépj beljebb, Tenar!
HARMADIK FEJEZET
Oromon
Lefektette a gyereket a nyugati fal benyílójában lévő priccsre. Utána fölszította a tüzet. Odament Oromonhoz, és a matraca mellett törökülésben letelepedett a kőpadlóra.
— Senki sem visel rád gondot!
— Elküldtem őket — suttogta a varázsló.
Arca sötétebb és keményebb volt, mint azelőtt bármikor, galambősz haja viszont megritkult, és a halvány lámpafény nem gyújtott szikrát a tekintetében.
— Meg is halhattál volna már itt egyedül — morogta az asszony zsémbesen.
— Látod, ebben kell majd segítened — válaszolta a vénember csöndesen.
— Még ne! — sóhajtotta az özvegy panaszosan, előrehajolt, és homlokát a férfi ráncos kezéhez szorította.
— Ma éjjel még nem — nyugtatta meg az öreg. — Majd holnap.
Kezét fölemelte, és egyszer végigsimította a nő haját. Csak ennyire futotta az erejéből.
Goha visszaegyenesedett. Közben a tűz lángra kapott. Fénye vígan táncolt a falakon és az alacsony mennyezeten, a hosszú szoba távoli sarkaiba űzve az összesűrűsödő árnyékokat.
— Ó, ha eljönne Kóbor! — sóhajtotta az öregember.
— Hát érte küldtél valakit?
— Eltűnt — mormolta Oromon. — Elveszett. Akár valami felhő vagy a köd a rétek fölött. Elment nyugatra. Magával vitt egy berkenyeágat. Oda, a sötét homályba. Elveszett az én Karvalyom.
— Nem, nem, nem! — suttogta az asszony. — Meglátod, visszajön!
Hosszan hallgattak. Lassacskán elteltek a tűz melegével. Oromon megnyugodott, most már ki-be járhatott az álom kapuján, és hagyta, hogy Tenar is megpihenjen végre az egész napos fárasztó kutyagolás után. Goha lassan masszírozta a lábát és sajgó vállát. Az utolsó, hosszú kapaszkodón jórészt cipelte a gyereket, mivel már kapkodva szedte a levegőt, amint megpróbált lépést tartani vele.
Tenar fölkelt, vizet melegített, és lemosta magáról az út porát. Utána tejet forralt, evett mellé az Oromon kamrájában talált kenyérből, és végül visszatelepedett mellé. Mialatt az öreg szundikált, Tenar elgondolkodott. Nézte az arcát, a lángokat és az előlük bujkáló árnyékokat.
Arra gondolt, hogy ült egy lány a sötétben, a mély éjszakában, valamikor régen és messze innen, magányos lány egy ablaktalan szobában, aki felnővén csak annyit tudott magáról, hogy ő az, akit felfaltak, így lett a föld sötét erőinek papnője és szolgálója. Azután az asszonyra gondolt, aki felült éjszaka a parasztház békés csöndjében, amikor a férje és a gyerekei már mélyen aludtak, hogy egy órácskát eltöprengjen és maga lehessen. És most itt van egy özvegy, aki elzarándokolt ide egy összeégett gyerekkel, üldögél egy haldokló ágya mellett, és várja egy férfi visszatértét. Ahogy az asszonyok, minden asszony csinálja, amit tennie kell. De Oromon nem a szolgáló, a feleség vagy az özvegy nevén szólította őt. Ahogyan Kóbor sem, akkor, ott, a sírkamra sötétjében. Sem ahogy, még régebben és mindennél távolabb valaha az anyja szólította, anyja, akire csak úgy emlékezett, mint az oroszlánsörény-színű tűz melegére, anyja, aki megajándékozta a nevével.
— Tenar vagyok — suttogta maga elé. A tűz ekkor belekapott egy száraz fenyőágba, és sárgás lángnyelvet lövellt magából a magasba.
Oromon lélegzete nehézkessé vált, küszködve kapkodott a levegő után. Segített rajta, amivel csak tudott, míg az öreg meg nem nyugodott valamicskét. Később mindketten aludtak egy sort, az asszony amúgy félálomban, a vénembert körülölelő csöndben, amelyet csupán annak különös szavai törtek meg egy-egy pillanatra. Egyszer, az éjszaka kellős közepén hangosan megszólalt, mintha valamelyik barátjával találkozna éppen az útszélen:
— Itt vagy hát! Szóval találkoztál vele? — Amikor pedig Tenar fölkelt, hogy rakjon a tűzre, hosszabban beszélt, de ezúttal talán valakihez, aki sok esztendővel ezelőtti emlékezetében élt csupán… világosan, ahogy egy gyerek mondta volna: — Próbáltam én megmenteni őt, de ráomlott a ház teteje. Mindnyájukat betemette. A föld rengett akkor. — Tenar hegyezte a fülét. Ő is átélt már egy földrengést. — Próbáltam segíteni — mondta a legényke az öregember panaszos hangján. A következő pillanatban pedig visszatért fulladozó hörgése.
Pirkadatkor Tenart olyasféle nesz ébresztette föl, amelyet először a tenger mormolásának vélt. Valójában hatalmas szárnycsapkodás keltette. Madárcsapat repült el odakint alacsonyan, nagy tömegben, hogy szinte vihart kavart, árnyéka pedig elhomályosította az ablakot. Egyszer körülkerülték a házat, utána továbbröpültek. Nem csiviteltek vagy rikoltoztak, és Tenarnak fogalma sem volt, milyen madarak lehettek.
Reggel néhányan följöttek Re Albiból, amelytől Oromon háza kissé északra állt. Egy kecskepásztorlányka volt az egyikük meg egy asszony, Oromon kecskéinek tejéért, mások pedig azt kérdezgették, mivel segíthetnének az öregnek. Moha, a falu javasasszonya megfogdosta az égerfa botot és az ajtó mellett álló mogyoróvesszőt, kíváncsian bekukucskált, de még ő sem mert belépni a házba.
— Küldd el őket! Mindnyájukat küldd el! — mordult föl az ágyán Oromon.
Most valahogy eresebbnek és pihentebbnek látszott. Amikor a pöttömnyi Therru fölébredt, beszélt hozzá Tenar számára olyan ismerős, száraz, kedves, nyugodt hangján. Miután a gyerek kiment, hogy eljátszadozzon a napsütésben, a varázsló megkérdezte Tenartóclass="underline"
— Milyen néven szólítod őt?
A teremtés igazi nyelvét jól ismerte, de a karg nyelvjárásból soha semmit sem tanult meg.
— Therru, azt jelenti, égés, a tűz lobogása — válaszolta az özvegy.
— Ó, igen! — bólogatott az öreg. A szeme fölragyogott, de összeráncolta a homlokát. Egy pillanatig mintha kereste volna a szavakat.
— Ez olyan… — dünnyögte — ez olyan… félnek majd tőle!