Mindezt hallván, Kóbor szeretetteljes büszkeséggel jegyezte meg:
— Mindazt, amit egy király egyáltalán megtehet, ő pompásan csinálja majd!
Ügyest és Bozontost is hamarosan elcsípték a Gont Kikötőjétől északra húzódó utak valamelyikén, s amikor sebei eléggé begyógyultak, Tekergőt is odaszállította egy hajó, hogy emberölés vádjával szintén a királyi ítélőszék elé álljon. Gályarabságra történt elítélésük híre nagy örömujjongást váltott ki, és elégtételül szolgált a Középső Völgy falusi népének. Tenar és a tőle elválaszthatatlan Therru megilletődött némasággal hallgatta a róluk szóló híradást.
Közben további hajók is befutottak a király más küldötteivel, akiknek a távoli Gont városi és falusi népe már nem örvendezett olyan egyértelműen. Királyi felügyelők voltak azok. Azért jöttek, hogy kivizsgálják a felügyelők, intézők és békebírák tevékenységét, meghallgassák a köznép panaszait és sirámait. Adóhivatalnokok és adószedők kísérték őket. Emellett nemes látogatók is tiszteletüket tették Gont kisebb-nagyobb földesurainál, hogy udvarias kérdések segítségével derítsenek fényt az enyhelyi korona iránti hűségük mértékére. Ezeken kívül még varázslófélék is járták a vidéket. Látszólag nem sok mindent csináltak, és még annál is kevesebbet beszéltek.
— Azt hiszem, végre mégiscsak hozzáláttak az új fővarázsló megkereséséhez — vélekedett Tenar.
— Vagy a tudomány hiányosságainak okait kutatják — morfondírozott Kóbor —, a varázslás művészete ugyanis elég rossz útra tért.
Tenarnak már a nyelve hegyén volt a megjegyzés: Akkor Re Albi udvarházában kellene alaposabban körülkémlelniök! — de torkán akadtak a szavak. „Ó, mit is akartam mondani? — gondolta magában. — Beszéltem valaha ilyesmiről Kóbornak? No lám csak! Egyre feledékenyebb vagyok. Tényleg, mit is akartam mondani neki? Hm, talán csak azt, hogy meg kellene javítanunk a lenti legelő kapuját, mielőtt még a tehenek kiszabadulnak!”
Valami mindig járt a fejében, sokszor egyszerre tucatszámra jutottak eszébe a gazdaságban elvégzendő feladatok. „Neked sohasem elég egyféle munka” — korholta nemegyszer Oromon. Még így, Kóbor segítő keze mellett is minden gondolatát és napját a tanya körüli munkák foglalták le rendszerint. A férfi olyan lelkesen osztotta meg vele a házimunkát, ahogy Kova annak idején soha. Kova persze parasztember volt, Kóbor viszont nem. Igaz, gyorsan tanult, de rengeteg dolgot kellett elsajátítania. Folyton dolgoztak. Mostanában alig maradt egy kis idejük kedélyes beszélgetésre. Esténként együtt megvacsoráztak, együtt feküdtek le és merültek álomba, hogy hajnalhasadtával fölkeljenek és munkába álljanak megint, minden áldott nap újra meg újra, akár a vízimalom kereke: amint tele lapátokkal fölemelkedik, azután kiürül, úgy szórva maga mögé a végtelen napokat, mint a csillogó vízcsöppeket.
— Helló, anyám! — szólította meg Tenart a porta kapujánál a vékonypénzű fiatalember. Az első pillanatban Pacsirta legidősebb fiának nézte, hát megkérdezte tőle:
— Mi szél hozott erre, te legény? Utána tüzetesebben is szemügyre vette a káricsáló tyúkok és parádézó libák falkái fölött.
— Szikra! — sikkantotta, és a baromfiakat szétrebbentve, futva indult meg felé.
— Jól van, jól van — mormolta a férfi —, azért ne taposd el őket!
Azért hagyta, hogy az asszony átölelje és megsimogassa az arcát. Bejött vele a házba, és letelepedett a konyhában az asztal mellé.
— Ebédeltél már? Almával találkoztál?
— Éppen ehetnék valamit.
Tenar nekiesett a jól fölszerelt kamrának.
— Most melyik hajón jársz? Még mindig a Sirályon?
— Nem. — Majd rövid hallgatás után: — Annak a hajónknak vége.
— Elsüllyedt?
— Nem — mosolyodott el Szikra kedélytelenül. — A legénysége oszlott föl. A király tengerészei vették át.
— De hiszen az… nem is volt… kalózhajó!
— Nem.
— Akkor miért…?
— Azt beszélik, a kapitány valami olyan árut szállított, ami nekik kellett — felelte Szikra vonakodva. Éppen olyan sovány volt, mint azelőtt, csak éppen megkorosodott, a bőre sötétre barnult, a haja kifakult, és az arca keskeny volt, akárcsak Kováé, csak még nyúltabb és valahogy keményebb.
— Hol van apa? — kérdezte.
Tenar megmerevedett.
— Tehát nem néztél be a nővéredékhez?
— Nem — dörmögte a fiú közönyösen.
— Kova már három éve meghalt — közölte vele Tenar. — Szívszélhűdésben. Odakint, a mezőn… az úton, a bárányistállótól hazafelé jövet. Frisspatak talált rá. Már három éve elmúlt.
Csönd telepedett rájuk. Szikra nem tudta, mit mondjon erre, vagy nem is volt semmi mondanivalója.
Az asszony ennivalót tett elé. Olyan mohón esett neki, hogy azonnal meg is tetézte a tányérját.
— Mondd, mikor ettél te utoljára?
De csak megvonta a vállát, és falt tovább.
Anyja is letelepedett az asztalhoz, vele szemben, a túlsó oldalán. A tavaszutó napsugarai betáncoltak az alacsony ablakon, átsuhantak az asztal fölött, és megcsillantak a tűzhely sárgaréz rácsán.
Szikra végre eltolta maga elől a tálat.
— Akkor most ki viseli a birtok gondját? — kérdezte.
— Ez meg ugyan mit számít neked, fiam? — kérdezte az anyja gyöngéden, de elég szárazon.
— Mert az enyém — válaszolta a férfi ugyanolyan hangnemben.
Egy perc múlva Tenar fölállt, és leszedte előle az edényeket.
— Így igaz — mormolta.
— No persze, attól nyugodtan itt maradhatsz — mondta a fiú esetlenül, talán félresikerült tréfaként. Hanem ő sohasem volt mókás természetű. — És a vén Frisspatak még mindig megvan?
— Igen, ők is megvannak. Meg egy Karvaly nevű ember és egy kisgyerek, akit nevelgetek. Itt. A házban. Kénytelen leszel a padlásszobában aludni. Majd odakészítem a létrát. — Tenar szembefordult a fiával. — Ezek szerint hosszabb időre jöttél?
— Meglehet.
Kova is mindig így válaszolgatott neki húsz éven át. Azzal, hogy szinte sohasem mondott nyíltan igent vagy nemet, valahogy tagadta a jogát a kérdezésre, tudatlanságába burkolt számára némi szabadságot, szűkös, csekélyke szabadságot, gondolta magában az asszony.
— Szegény fiam — mormolta Tenar —, a legénységetek szétfutott, apád meghalt, a házadban idegenek tanyáznak… és mindez egyetlen napon szakad a nyakadba. Szükséged lesz majd egy kis időre, amíg hozzászoksz ehhez az egészhez. Igazán sajnálom, fiam. De azért nagyon örülök, hogy itt vagy. Sokszor gondoltam rád, amint a tengereket járod… hóban, viharban, télvíz idején.
Szikra nem szólt semmit. Nem volt mit fölajánlania, és elfogadni is képtelen volt bármit. Hátratolta a székét, és fölálláshoz készülődött, amikor Therru szaladt be az udvarról. A mozdulata megdermedt, úgy bámult a gyerekre.
— Mi történt vele? — kérdezte.
— Megégett. Ez itt a fiam, Therru, Szikra, a tengerész. Ez pedig Therru, fiam, a húgod.
— A húgom?
— Fogadott húgod.
— A húgom! — mondta még egyszer, és úgy nézett körül a konyhában, mintha valami tanút keresne. Utána keményen meredt az anyja szemébe.