A három vándor kenyeret és sajtot vacsorázott. Közben elnézték, amint a tenger felől a sötétség lassan fölkúszik a hegy oldalába. Köpönyegeikből ágyat vetettek maguknak, és nyugovóra tértek… a kislány szorosan Tenar és Kóbor között. Az éjszaka kellős közepén az asszony fölriadt. Egy bagoly huhogott a közelben, lágy, zengő hangon, akár a harangszó, a magasból, a csúcsok felől pedig visszabongott a párja, mint egy másik, távoli harang szelleme. „Most megnézem, hogyan merülnek el a tengerben a csillagok” — gondolta magában Tenar, de a következő pillanatban ismét mély álomba merült, a békességtől elcsitult szívvel.
Reggel arra ébredt, hogy Kóbor már ott ül mellette, köpönyegét a vállára kanyarítva, és ő is néz ki a nyugat felé nyíló résen. Sötét arca teljesen nyugodt volt, és szinte csönddel teli, amilyennek akkor látta, valaha régen, Atuan tengerpartján. De a szemét nem sütötte le, mint akkor, tekintete a távolba révedt, a határtalan nyugat felé. Pillantását követve Tenar is ráébredt a hajnal közeledtére, a rózsaszín-arany dicsfényre, amint koszorút von az ég homlokára.
A férfi odafordult hozzá, mire halkan suttogta neki:
— Az első pillanattól szeretlek, ahogy megláttalak.
— Te életadó — mosolygott rá a férfi, előrehajolt és megcsókolta a mellét, majd a száját. Tenar egy pillanatra magához szorította. Ezután fölkeltek, Therrut is fölébresztették, és útra keltek megint. Mielőtt beléptek volna a fák közé, Tenar azért még egyszer visszanézett a kedves kis tisztásra, mintha hitével próbálná megőrizni a szívében az ott eltöltött boldog percek emlékét. Útjuk első napján csak az előrehaladás volt a céljuk. Ma viszont már meg kellett érkezniök Re Albiba. Tenar gondolatai ezért főként Moha néne körül keringtek, azon törte a fejét, miféle kór törhetett rá, és vajon valóban haldoklik-e. Ahogy azonban a nap előrehaladt, és lábuk alól lassan fogyott az út, agyában már nem kapaszkodhattak meg szilárdan a Moha körüli gondolatok vagy akár más képzetek.
Elfáradt. Nehezére esett ismét megtennie ezt az utat és megint csak a halál felé. Elérkeztek a Tölgyes Forrásokig, leereszkedtek a vízmosásba, és nekikapaszkodtak a szemközti partoldalnak. Amikor a Meredélyre vezető utolsó, hosszú emelkedőnek vágtak neki, már alig emelte a lábát, tudata eltompult és megzavarodott, addig kapaszkodott egy-egy szóba vagy képzetbe, míg az teljesen értelmét nem veszítette… mondjuk Oromon házának konyhaszekrényére vagy a csontdelfin szóra, amely akkor lopakodott be a tudatába, amikor a Therru játékait tartalmazó fűkosárkára nézett… és végtelenül, értelem nélkül ismételgetett magában mindent.
Kóbor eközben könnyű utazóléptekkel igyekezett előre, Therru meg ott kocogott mellette. Ugyanaz a Therru, akit ez az emelkedő alig egy esztendeje annyira kimerített, hogy a végén már cipelnie kellett. Persze azon a napon sokkal hosszabb utat tettek meg előtte. És a gyerek sem heverte még ki igazán kegyetlen „büntetését”.
Igen, megöregedett, túl öreg már ilyen hosszú és ilyen sietős gyalogláshoz. Nagyon kimerítő volt az a kaptató fölfelé. Egy ilyen öregasszonynak otthon kellene kuporognia a tűzhelye mellett. A csontdelfin, a csontdelfin… csont, kötés, a megkötő, gonosz varázsige. A csontember és a csontállatka. Ott mennek azok is előtte. Ott várnak rá, elöl. Léptei lelassultak. Halálosan kifáradt. Nagy nehezen utánuk vergődött az emelkedő utolsó szakaszán, és ott érte utol őket, ahol az út kilyukadt a meredély keskeny peremén. Baloldalt Re Albi tetői piroslottak, lefelé bandukolva a szakadék széléhez. Fölfelé a földesúr udvarháza felé kanyarodott az út.
— Erre! — mutatott fölfelé Tenar.
— Nem! — tiltakozott a kislány, és balra, a falura emelte az ujját.
— Errefelé! — mondta még egyszer az asszony, és neki is indult a jobb oldali ösvénynek. Kóbor a nyomába szegődött.
Végighaladtak a diófasorok és a tágas kaszálók között. Vibrált körülöttük a kora nyári késő délután fölforrósodott levegője. A gyümölcsös fáinak lombjai között közel s távol madarak daloltak. A férfi lassan ballagott feléjük a kastély felől ereszkedő úton, az ember, akinek a neve sehogy sem jutott az eszébe.
— Isten hozott! — mondta, miután megállt, és rájuk vigyorgott.
Megtorpantak.
— Micsoda jeles személyiségek igyekeznek erre, hogy látogatásukkal megtiszteljék Re Albi urának szerény otthonát! — mondta a férfi csúfondárosan. Tuaho… de mégsem az a neve. A csontdelfin, a csontállatka, a csontgyerek.
— Fővarázsló uram! — hajolt meg mélyen, és Kóbor viszonozta a meghajlását.
És lédiséged, Tenar, Atuanról! — és az asszony előtt még mélyebben meghajolt, miközben az térdre ereszkedett az út porában. Feje is egyre mélyebbre hanyatlott, míg kezével le nem támaszkodott a földre, majd még jobban összekuporodott, hogy végül már a szája is a porba ért. — Most pedig kússz! — és ő kúszva megindult a férfi felé.
— Állj! — hangzott az újabb parancs, mire megállt.
— Tudtok beszélni? — csattant a férfi hangja. Az asszony nem szólt semmit, mivel egyetlen hangot sem tudott volna kipréselni az ajkán, de Kóbor megszokott, nyugodt hangján válaszolta:
— Igen.
— Hol van a szörnyeteg?
— Nem tudom.
— Azt gondoltam, a boszorka magával hozza a porontyát is. De látom, inkább téged hozott. Karvalyt, a fővarázsló urat! Micsoda nagyszerű helyettes! Boszorkányokkal és szörnyetegekkel egyetlen dolgom akad csupán, hogy megtisztítsam tőlük a világot. De hozzád, aki valaha mégiscsak ember voltál, talán szólhatok. Te legalább képes vagy az értelmes beszédre. És arra is, hogy fölfogd a büntetés lényegét. Azt hitted, gondolom, hogy végleg biztonságban vagy, a királyoddal a trónuson és a mesterem… a mesterünk halála által. Azt képzelted, ugye, hogy teljesült az akaratod, és sikerült elpusztítanod az örök élet ígéretét, nem igaz?
— Nem! — válaszolta Kóbor hangja.
Az asszony ezalatt nem is látta őket. Csak az út pora lebegett a szeme előtt, annak az ízét érezte a szájában. De Kóbor hangját azért hallotta, amint azt mondja csöndesen:
— A halálban rejtőzik az élet.
— Haha! Idézgesd csak az éneket, Kútfő mestere… tanító bácsi! Micsoda mulatságos látvány! A hatalmas fővarázsló, kecskepásztor-maskarában, egyetlen szemernyi varázserő, egyetlen vacak varázsige nélkül! Tudnál most mondani egy varázsigét, főmágus? Csupán egy picinyke varázsigét, valami porszemnyi szemfényvesztést! Nem? Egyetlen szócskát sem? Látod, legyőzött az én uram! Tudomásul vetted immár? Nem is te arattál győzelmet őfölötte! Az ő ereje tovább él! Egy darabig még életben tarthatlak ezen a világon, hogy megismerd azt az erőt… az én erőmet! Hogy megláthasd a vénembert, akinek visszatartom a halálát… és erre akár a te életedet is fölhasználhatom, ha kell… és lásd, hogyan csinál magából bolondot a szánalmas királyod a nyavalyás lordocskáival és ostoba varázslóival együtt, mialatt valami fehérnép után kutatnak! Hogy egy nőszemély uralkodjon fölöttünk! Hanem a hatalom itt van, az erő itt lakozik, ebben a házban! Ebben az egész évben ide gyűjtöttem magam köré másokat, férfiakat, akik ismerik az igazi hatalom titkát. Néhányukat közvetlenül Kútfőről, egyenesen az iskolamestereik orra elől! No és Enyhelyből, szintén annak az úgynevezett Morred fiának a szárnya alól. Aki azt akarja, hogy egy nőszemély uralkodjon fölötte, s aki olyan biztonságban érzi magát, hogy az igazi nevén jár-kel a világban. Hanem az én nevemet tudod-e fővarázsló? Emlékszel még rám, hosszú évekkel ezelőtti időkből, amikor te a Mesterek Nagymestere voltál, én pedig csupán Kútfő egyik taknyos orrú nebulója?