— Már most is félnek — mormolta az asszony szomorúan.
A varázsló megcsóválta a fejét.
— Tanítsd őt, Tenar! — suttogta. — Taníts meg neki mindent! Nem a kútfőiek! Azok megrettentek valamitől… Miért is engedtelek el?… Miért hagytál itt?… Hogy későn hozd el őt hozzám…?
— Nyugodj meg, pihenj! — csitítgatta az asszony, mivel az öreg egyszerre kapkodott levegőért és kereste kínlódva a szavakat, de egyik sem sikerült neki igazán. Megint megrázta a fejét, és akadozón lihegte:
— Tanítsd őt! — azután elhallgatott.
Nem evett semmit, csak egy kevés vizet vett magához. Déltájban elszenderedett egy kicsit. Késő délután, fölébredvén, megszólalt:
— Itt az idő, leányom! — és felült.
Tenar megfogta a kezét, és rámosolygott.
— Nem, nem!
— Segíts fölkelnem!
— Nem!
— De igen — sóhajtotta az öreg. — Odakint. Nem tudok meghalni idebent.
— És hová kívánkozol?
— Akárhová — sóhajtotta Oromon. — De ha még bírnám, az erdei ösvényre. Van ott egy bükkfa, a tisztáson túl.
Mivel az asszony látta, hogy képes talpra állni, és mindenáron kifelé törekszik, segített neki. Együtt csoszogtak el az ajtóig. Ott az öreg megállt, és visszanézett házának egyetlen helyiségére. Az ajtónyílástól jobbra, a sötét sarokba támasztva állt a varázsbotja, és mintha fénylett volna egy kicsit. Tenar utánanyúlt, hogy odaadja neki, de Oromon megrázta a fejét.
— Nem — suttogta —, az nem kell! — Körülnézett, mintha keresne valami hiányzó, elfelejtett holmit. — No, menjünk hát! — szólalt meg végül.
Amikor a nyugat felől fújó fényes szél az arcát érte, és végigtekintett a messzi látóhatáron, fölsóhajtott:
— Ez nagyon jó!
— Hadd hívjak pár embert a faluból — kérte Tenar —, csinálhatnának valami hordágyat, és azon vihetnének. Mind csak azt lesik, mit tehetnének érted.
— Gyalog akarok menni! — makacskodott a vénember.
Therru előbújt a ház sarka mögül, és ünnepélyes tekintettel figyelte, amint Oromon és Tenar lassan lépdel, minden ötödik-hatodik lépésnél meg-megállva, hogy az öreg kiszuszoghassa magát… keresztül a napszítta tisztáson, a meredek sziklapart belső oldalán díszlő erdő felé. A nap ugyan forrón tűzött, de csípősen hűvös volt a szél. Nagyon hosszú idejükbe telt, míg keresztülvágtak a tisztáson. Oromon arca elszürkült, és lába a szélben hajladozó fűhöz hasonlóan remegett, mire odaértek egy megtermett, fiatal bükkfa tövéhez, pár lépésnyire az erdő belsejében, rögtön a hegyi ösvény elejénél. Ott az öreg leereszkedett a vaskos gyökerek közé, és hátát a fa erős törzsének vetette. Jó ideig sem beszédre, sem mozdulatra nem telt tőle, szabálytalanul verő, zakatoló szíve egész testét megremegtette. Végül bólintott egyet, és elhalón suttogta:
— Rendben van.
Therru kicsit távolabbról követte őket. Tenar odament hozzá, megfogta a kezét, és halkan mondott neki valamit. Utána visszament Oromonhoz.
— Elmegy, hoz egy takarót — közölte.
— Nem fázom.
— Én fázom!
Az öreg ráncos arcán halvány mosoly villant.
A gyerek egy kecskeszőr takarót maga után vonszolva hamarosan megérkezett. Valamit súgott Tenar fülébe, és elszaladt megint.
— Heather majd befogja, segítségére lehet a fejésben, és különben is vigyáz rá — magyarázta Tenar Oromonnak. — Én meg itt maradhatok melletted.
— Soha sincs csak egyetlen dolgod — suttogta az öreg maradék reszelős hangján.
— Így van. Mindig legalább kettő akad, gyakran még több — ismerte el —, de most itt maradok veled.
Oromon bólintott.
Hosszú ideig semmit sem szólt, csak ült ott csukott szemmel, hátát a fa törzsének támasztva. Tenar elnézte az arcát, és látta, amint lassan megváltozik, ahogy a fény halványul el a nyugati égbolton. Úgy látszott, mintha figyelne valamit… egy eseményt vagy cselekedetet a tiszta, aranylón fénylő tér távolában. Egyszer bizonytalanul, tétován fölsóhajtott:
— A sárkány…
Közben a nap lement, és elült a szél. Oromon Tenar arcába nézett.
— Megtörtént! — lihegte izgatottan. — Minden megváltozott! Megváltozott, Tenar! Várj… várj itt, amíg… — Reszketés futott végig a testén, úgy rázta meg, mint erős szél a száraz faágat. Felnyögött. Szeme becsukódott, s amikor megint kinyitotta, messze az asszony mögé nézett valahová. Rátette a kezét az özvegyére, mire az közelebb hajolt hozzá. Megsúgta neki a nevét, hiszen halála után igazán megismerhetik.
Megszorította az asszony kezét, tovább küszködött a levegőért, míg teljesen el nem állt a lélegzése. Csak feküdt ott, mint a fa valamelyik gyökere, mialatt előbújtak a csillagok, és keresztülpislákoltak az erdő lombjainak résein.
Tenar ülve maradt a halott öregember mellett a sűrűsödő sötétségben. A tisztáson át valami lámpa közeledett meg-megrebbenve, akár egy szentjánosbogár. A nő mindkettejükre ráterítette a takarót, de a halott kezét tartó ujjai elgémberedtek, mintha csak valami hideg követ markolt volna. Homlokával még egyszer megérintette az öreg, ráncos kezet. Mereven, szédelegve fölállt, valahogy idegennek érezte saját testét, és elébe ment a fényponttal közeledőnek, bárki legyen is az.
Azon az éjszakán szomszédai ott ültek Oromon mellett, és ő többé nem küldte el őket.
Re Albi földesurának udvarháza a hegyoldalban terpeszkedett egy sziklakiszögellésen, a Meredély fölött. Kora hajnalban, jóval azelőtt, hogy a nap megvilágította volna a hegyet, az uraság szolgálatában álló varázsló is lejött hozzájuk a falun keresztül. Röviddel utána egy másik varázsló is nehézkesen fölkapaszkodott a hegyoldalon: még sötétben kellett útnak indulnia. Eljutott hozzájuk Oromon haldoklásának híre, vagy saját varázserejüknél fogva szereztek tudomást egy másik nagy varázsló elmúlásáról.
Re Albi falujában nem volt igazi varázsló, csak egy mágus és egy javasasszony, a keresés, gyógyítás és csontkovácsolás alantas munkájának elvégzésére, amivel az emberek a világért sem háborgatták volna a mágust. Moha néne különös szerzet volt. Vénlány, mint a legtöbb vajákos, mindig mosdatlan, deresedő haját furcsa varázscsimbókokba kötözte, füveinek füstjétől vörös karikák éktelenkedtek a szeme körül. Ő jött a lámpással a tisztáson át, és a szomszédokkal meg Tenarral együtt átvirrasztotta az éjszakát Oromon kihűlt teteme mellett. Az erdő szélén viaszgyertyát gyújtott egy üvegkalickában, és valami agyagtálkában édeskés illatú olajokat égetett. Ő mondta el az ilyenkor elmondandó szavakat és végezte el a szükséges teendőket. Amikor eljött a pillanat a tetem megérintésére, hogy előkészíthesse a temetésre, Tenarra nézett egy pillanatig, mintegy az engedélyét kérve, azután tovább folytatta gyászos munkáját. Általában a falusi javasasszonyok gondoskodtak a halottak „hazatéréséről”, ahogyan ők nevezték, és leggyakrabban az eltemetésükről is.
Amikor megérkezett az udvarház varázslója, egy magas, fiatal férfi, kezében ezüstösen csillogó fenyőfa botjával, és a gonti Kikötő mágusa, egy köpcös, középkorú ember, rövid tiszafa pálcájával a kezében, Moha néne nem is nézett rájuk véreres szemével, csak megroggyanó térddel meghajolt feléjük, és szegényes vajákoseszközeit összeszedve hátrább húzódott.
Amikor előkészítette a holttestet a temetéshez, ahogy illik: a bal oldalán fekve, fölhúzott térddel, fölfelé fordított tenyerébe beletett egy kicsiny varázscsomagocskát, valami puha kecskebőrdarabba csomagolt apróságot, színes zsineggel átkötözve. Re Albi varázslója félrepöckölte a kis gombócot botjának hegyével.