— Megásták már a sírt? — kérdezte a Gont Kikötőjének varázslója.
— Igen — felelte Re Albi mágusa. — Kiásták már az én uram kastélyának sírkertjében — és fölmutatott a hegyoldalban terpeszkedő udvarház felé.
— Értem — dörmögte a kikötőbeli —, pedig azt gondoltam, a mi varázslónkat abban a városban kellene tisztességgel eltemetni, amelyet megmentett a földrengéstől.
— Uram tart igényt erre a megtiszteltetésre — kontrázott Re Albi varázslója.
— De akkor úgy tűnhet… — kezdte a kikötőbeli, de elhallgatott, mivel nem kedvelte a civakodást, de olyan könnyen azért mégsem óhajtotta beadni a derekát ennek a tacskónak. Szomorúan nézett le a halott öregre. — Névtelenül kell eltemetnünk őt — mormolta sajnálkozó keserűséggel. — Egész éjszaka jöttem, s lám, mégis későn értem ide. Nagy veszteségünket még ez is tetézi.
A fiatal varázsló nem szólt semmit.
— Aihal volt az igazi neve — suttogta Tenar. — Az volt a kívánsága, hogy itt leljen örök nyugalmat, ahol most fekszik.
Mindkét férfi felé fordult. A fiatalabbik, csupán egy középkorú parasztasszonyt látva benne, egyszerűen keresztülnézett rajta. A Gont Kikötőjéből való hosszabban rámeredt, majd megkérdezte:
— Ki vagy te?
— Kova özvegye vagyok, és Gohának neveznek — válaszolta az asszony. — De annak tudása, ki vagyok igazán, azt hiszem, a te dolgod. Mindenesetre nem az enyém, hogy megmondjam.
Erre már Re Albi varázslója is méltónak találta őt egy kurta pillantásra.
— Vigyázz, asszony, hogy beszélsz nagy hatalmú férfiakkal! — mordult rá.
— Ugyan, várj egy kicsit — mormolta a kikötőbeli, csitító kézmozdulattal, mintha Re Albi varázslójának fölháborodását próbálná csillapítani, és tovább meresztette a szemét Tenarra. — Te valaha… te valaha a tanítványa voltál, ugye?
— És a barátja — felelte Tenar. Azután elfordította a fejét, és némaságba burkolózott. Érezte saját hangjában az ingerültséget, amint a „barát” szót kiejtette a száján. Lenézett öreg barátjára, az elhantolásra fölkészített, élettelen, nyugodt tetemre. Ezek itt csak állnak fölötte, erővel teli, baráti érzelmek nélkül, csupán sértettséget, versengést és haragot táplálva a szívükben.
— Bocsássatok meg — mormolta végül. — Hosszú volt ez az éjszaka, itt voltam mellette, amikor meghalt.
— Ez nem lehet… — kezdte a fiatal varázsló, de Moha néne ekkor hangos szóval közbevágott:
— De igaz. Ő itt volt. Senki más, csak ő. Az öreg maga küldött érte. A fiatal, Townsend nevű juhkereskedőt küldte le hozzá, hogy fölhívja ide, végig a hosszú hegyi ösvényen, és megvárta, amíg ideér és vele van egy darabig, csak azután halt meg, azon a helyen, ahol pihenni akart, pontosan itt.
— És ő… — habogott az idősebbik férfi — megmondta neked a…
— A nevét — nézett rájuk Tenar, és amit az arcukon látott, az öregebbik tekintetében a hitetlenséget, a fiatalabbikéban a sértődöttséget, az megkeményítette őt, és eltöltötte utálkozással. — Már megmondtam az igazi nevét — sziszegte —, talán még egyszer akarjátok hallani?
Megnyugodva látta az arckifejezésükből, hogy valóban nem hallották a nevet, Oromon igazi nevét, hiszen ügyet sem vetettek rá azelőtt.
— Ó! — sóhajtott föl keserűn. — Rossz idők járnak ránk. Micsoda idők, amikor egy ilyen név is észrevétlenül elhangozhat, a porba hullhat, akár egy kődarab. A hallás talán nem hatalom? Halljátok hát megint: Aihal volt a neve. A neve a halálban is Aihal marad. A hősi énekekben Gonti Aihalként emlegetik majd. Már ha ezután is születnek még újabb énekek. Mindig csöndes ember volt. Most pedig már teljesen néma. Lehet, ezután már nem lesznek semmiféle dalok, csak a hallgatás. Én nem tudhatom. Nagyon fáradt vagyok. Az apámat és drága barátomat veszítettem el benne. — Hangja itt megbicsaklott, torkát összeszorította a zokogás. Megfordult, hogy elmenjen onnan. Az erdei ösvényen megpillantotta a Moha néne által készített kis varázscsomagocskát. Fölvette, letérdelt a holttest mellé, belecsókolt nyitott bal tenyerébe, és beletette a kis gombócot. Úgy, térden állva még egyszer fölnézett a két férfira. Nyugodt hangon fordult hozzájuk: — Gondot viseltek rá — kérdezte —, hogy kívánsága szerint itt ássák meg a sírját?
Először az idősebb, utána a fiatalabb mágus bólintott kurtán.
Ekkor Tenar fölállt, lesimította a szoknyáját, és lassan megindult visszafelé a tisztáson keresztül, a reggeli fényben.
NEGYEDIK FEJEZET
Kalesszin
„Várj!” — mondta neki Oromon, aki immár Aihal, közvetlenül azelőtt, hogy a halál szele megrázta és letépte őt az élet fájáról. „Vége… Megváltozott minden” — suttogta, utána: „Várj itt, Tenar…” — de azt már nem mondta meg, mire kell várnia. Talán arra a változásra, amelyet látott vagy megérzett… de végül is miféle változásra? Talán éppen a saját halálára gondolt. Nem az élet volt-e az, aminek „vége”? Viszont örömmel, izgatottan szólt hozzá, és ezzel valóban kényszerítette a várakozásra.
— Mi mást kellene tennem? — kérdezte magától Tenar a megboldogult házának söprögetése közben. — Ugyan mi mást csináltam valaha is, eddigi életemben? — Majd megkérdezte öreg barátja tudatában élő emlékképétőclass="underline" — És itt, a házadban várakozzam?
„Igen” — válaszolta Aihal, a Csöndes, némán mosolyogva.
Felsöpörte hát a házat, megtisztította a tűzhelyet, és kiszellőztette a matracokat. Néhány kicsorbult cserépedényt és egy lyukas serpenyőt kidobott, de még azokat is vigyázva fogta kézbe. Az egyik repedt tányért még az arcához is odaszorította, hiszen az tanúja volt az öreg varázsló betegeskedésének ebben az elmúlt esztendőben. Mértékletes ember volt Oromon, egyszerűen élt, akár egy szegény paraszt, de míg a szeme tisztán ragyogott, és ereje nem hagyta el, sohasem használt volna egy repedt tányért vagy hagyott volna lyukasan egy serpenyőt. Az öreg gyöngeségének ezek a jelei elszomorították, és azt kívánta, bárcsak mellette lehetett volna, hogy gondját viselje. — Örömemet leltem volna benne — mondta a vén mágus benne élő emlékének, bár hangosan egy szót sem ejtett ki. Sohasem engedte volna meg Oromon, hogy saját magán kívül bárki gondot viseljen rá. — Hát nincs jobb dolgod? — kérdezte volna tőle. Tenar nem tudta igazán. Oromon pedig néma maradt. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy helyesen teszi, ha most itt marad, ebben a házban.
Szilaj és vén férje, Frisspatak, akik nála jóval régebben éltek már a Középső Völgyben, majd utánanéznek a nyájaknak és a veteményesnek. A tanyán élő másik házaspár, Patvar és Kedves meg majd betakarítja a termést. Minden egyéb egy darabig a sorsára marad. A málnabokrokat lelegelhetik a szomszéd gyerekek. Ez persze elég kár, hiszen úgy szereti a málnát. Idefönt, a Meredélyen, az állandóan fújó tengeri szélben túl hűvös volt a málnatermesztéshez. Viszont Oromon alacsony, vén őszibarackfáján, a ház dél felé nyíló beszögellésében, tizennyolc szép őszibarack nőtt. Therru úgy nézte őket, mint egy egerésző macska, míg egy szép napon besündörgött a házba, és rekedtes, tompa hangján megjegyezte:
— Két őszibarack már egészen piros meg sárga.
— Ó! — lepődött meg Tenar. Odasétáltak a fácskához, levették és helyben, szőröstül-bőröstül bekebelezték az első két érett őszibarackot. A levük végigcsurgott az állukon. Még az ujjukat is megnyalták utána.