— Elültethetem? — kérdezte Therru, kíváncsian nézegetve a kemény, ráncos barackmagot.
— Igen, jó helye lesz itt, az öreg fa közelében. De azért ne ültesd túl közel hozzá. Mindkettő ágainak és gyökereinek legyen elég helye.
A gyerek kiválasztott egy megfelelő pontot, és megásta a parányi sírgödröt. Beletette a magot, és betakarta puha földdel. Tenar csöndesen figyelte. A pár nap alatt, amit itt töltöttek, Therru alaposan megváltozott, gondolta magában. Ugyan még mindig közömbös volt, nem mutatott soha sem haragot, sem örömet, de amióta itt laktak, riasztó ébersége és merevsége alig érzékelhetően föloldódott. Lám, megkívánta az őszibarackot. Kedve támadt elültetni a magot. Arra gondolt, hogy így majd több barack terem a világon. A Tölgyes Tanyán csak két élőlénytől, Tenartól és Pacsirtától nem félt. Itt viszont egész könnyen összemelegedett Re Albi kecskepásztorával, Heatherrel, egy öblös hangú, kedves, de ostobácska, húszéves leányzóval, aki olyasféleképpen bánt a gyerekkel, mint egy kecskegidával a sok közül. Nagyon jó volt ez így. És Moha nénével is minden rendben volt, mit sem számított, mennyire bűzlött.
Amikor, jó huszonöt éve, Tenar először szállt meg Re Albiban, Moha még nem ilyen vén boszorka, hanem fiatal vajákos volt. Bókolt, hajlongott és vigyorgott „az ifjú hölgyre”, a „fehér asszonyságra”, Oromon inasára és tanítványára, és mindig csak a legmélyebb tisztelettel szólt hozzá. Tenar érezte e tisztelet hamis voltát, tudta, hogy csupán álcája az irigységnek, viszolygásnak és bizalmatlanságnak. Ismerősek voltak számára ezek az érzések azoknak a nőknek a részéről, akik fölébe helyezte őt a sors, akik magukat közönségesnek tekintették, őt viszont rendkívülinek, kivételezettnek. Atuan sírjainak papnőjeként vagy Gont varázslójának idegen tanítványaként egyaránt kirekesztődött, a többiek fölé emelkedett. A férfiak kölcsönöztek neki erőt, megosztották vele hatalmukat. A nők valahogy távolról szemlélték, néha féltékenyen, gyakrabban rejtett gúnnyal.
Ő közben úgy érezte, hogy kihagyták valamiből, kizárták valahonnan. Elmenekült az üres sírok erői elől, hátat fordított a tanulás és a tudás erejének, amelyet mestere, Oromon ajánlott föl neki. Mindezt faképnél hagyta, áttért a másik oldalra, a másik világba, ahol az asszonyok éltek, hogy ő is egy lehessen közülük. Egyszerű nő, egy paraszt felesége, anya és háziasszony, annak a hatalomnak birtokában, amire a nők születnek, hogy azt a tekintélyt élvezhesse, amellyel az emberiség rendje ruházza fel őt.
És odaát, a Középső Völgyben Kova feleségét, Gohát készséggel fogadták be az asszonyok világába. Persze azért idegen maradt: a bőre fehér, a beszéde is furcsa egy kicsit, de kiváló gazdasszony, ügyes kezű fonónő, jól nevelt, csinos gyerekekkel és virágzó gazdasággal… egyszóval tekintélynek örvendett. A férfiak szemében pedig Kova asszony volt. Azt csinálta, amit egy nőnek tennie kelclass="underline" megosztotta vele az ágyát, gyereket szült neki, sütött-főzött, takarított, font, szőtt, varrt, és kiszolgálta az urát. Rendes asszony. Ezt mindenki készséggel elismerte. Ez a Kova végül is jól járt vele, mondogatták. Amikor ránéztek, a szemük elárulta a kérdést: „Vajon milyen lehet egy fehér asszony, talán mindenütt fehér?” Mindaddig, amíg korosabb nem lett, és már nem látták benne a nőt.
Itt és most mindez teljesen megváltozott, semmi sem maradt belőle. Mivel Oromon fölött Moha és ő együtt virrasztottak, a javasasszony egyértelműen tudtára adta baráti szándékát, hogy a követője, szolgálója, bármije lesz, amit csak Tenar kíván tőle. Ő persze egyáltalán nem volt tisztában vele, mit várhat el Moha néne részéről. Az öregasszonyt kiszámíthatatlannak, megbízhatatlannak, zavarosnak, hirtelennek, tudatlannak, agyafúrtnak és koszosnak látta. Viszont Moha nagyszerűen kijött a megégett gyerekkel. Talán éppen ő idézte elő ezt a változást, ezt a könnyű fellazulást Therru lelkében. A gyerek vele is úgy viselkedett, mint bárki mássaclass="underline" felületesen, közömbösen és engedékenyen, ahogy egy élettelen tárgy, mondjuk egy kődarab lehet engedékeny. Az öregasszony azonban szinte rátapadt: falatnyi csemegéket, apró kincseket adott neki, magához édesgette, csábította, hízelgett neki. „No, gyere szépen, aranyoskám, Moha nénivel. Gyere, kincsem, Moha néne megmutatja neked a legszebb helyet, amit eddig életedben láttál!”
Moha görbe orra messze előrenyúlt keskeny ajka és fogatlan szája fölött. Az arcán cseresznyemag nagyságú, szőrös bibircsók éktelenkedett. A haja, mint egy varázscsimbókokból és rendetlen tincsekből rakott szürke szénaboglya. A szaga pedig olyan átható, mély és összetett volt, akár egy rókaodúé.
„Gyere velem az erdőbe, aranyoskám! — mondogatták a vén boszorkák a gonti mesékben. — Gyere velem, meglátod, milyen gyönyörűséges helyet mutatok neked!” Aztán a boszorkány kemencébe vetette és megsütötte a gyereket. Barnára pirította, azután fölfalta. Vagy belevetette egy mély kútba. Ott nyöszöröghetett és vergődhetett reménytelenül, örökre… vagy egy nagy kőbe zárva elaltatta jó száz esztendőre, míg el nem jön érte a Királyfi, a Varázslók Hercege, hogy bűvös szavával szétrepessze a sziklát, csókkal ébressze föl a csodaszép hajadont, és lecsapja a gonosz boszorka fejét…
„Gyere velem, aranyoskám!” — hívta és kivezette a kislányt a mezőre, pacsirtafészket mutatott neki a friss, zöld szénában, vagy a rétre vitte, ahol fehér csiperkét, áfonyát vagy vadmentát szedegettek. Nem kellett a gyereket kemencébe dugnia, szörnyeteggé változtatnia vagy sziklába zárnia, hiszen már mindezt mások megtették vele előtte.
Kedves volt a kislányhoz, de mézesmázos volt ez a kedvesség. Amikor magukra maradtak, szakadatlanul duruzsolt a fülébe. Tenar nem tudta, mit beszél vagy tanít Moha Therrunak, s így azt sem, hagyja-e, hogy zagyvaságaival teletömje a gyerek fejét. „Gyönge, mint a női varázslat… álnok, mint a női bübájosság” — hallotta már vagy százszor is. És valóban tapasztalta, hogy az olyan nőszemélyek vajákolása, mint Moha vagy Borostyán, gyakran hibbantnak tűnt, és szándékuk szerint vagy tudatlanságuk miatt nemegyszer rosszul sült el. A falusi javasasszonyok ugyan sok igét és varázsszert ismerhettek, és a hosszú énekek némelyikét is betéve tudták, de semmi gyakorlatuk nem volt az igazi varázslás nemes művészetében, nem ismerték annak mélységes titkait. A varázslás férfimunkának, férfimesterségnek számított, a mágiát férfiak teremtették. Soha, senki sem hallott még női varázslóról. Némelyikük ugyan varázslónak vagy mágusnak nevezte magát, de a tudásuk csiszolatlan volt, erejük mögül hiányzott a művészi tökély vagy az igazi elmélyültség, ezért félig haszontalan, félig veszedelmes volt egyszerre.
Az olyan, átlagos falusi javasasszonyok, mint Moha, az ősi nyelv néhány, öregebb vajákosoktól hatalmas kincsként kapott vagy varázslóktól drága pénzen vett szavából éltek, kiegészítve közismert javító- vagy keresőigékkel, egy csomó értelmetlen szertartással, bűvészkedéssel és halandzsával, az élettől tanult szülésznői tudással, csontok helyreigazításának ismeretével, emberi és állati nyavalyák gyógyításának képességével, erdő-mező füveinek babonaságokkal alaposan elkevert, alapos ismeretével. Mindezt föltornyozták a természettől nyert gyógyító—, bűvölő—, átváltoztató és igézőképességeikre. Az ilyen zagyvalék egyformán lehetett jó is meg rossz is. Jó pár ilyen boszorka megkeseredett nőszemély volt, mindig készen arra, hogy bárkinek ártson és semmi okát nem látva a rontó szándék megfékezésének. Legtöbbjük egyszerű bábaasszony és kuruzsló volt, a tarsolyában néhány szerelmi bájitallal, termékenységet adó szerrel, férfierőt növelő varázsigével és mindennek kezeléséhez jó adag cinizmussal. Néhányan, akik bár tanulatlanok voltak, de szorult beléjük némi bölcsesség, tudásukat csak jóra használták, bár még annyira sem voltak tisztában vele, mit csinálnak, mint egy taknyos orrú varázslóinas. Közben hetet-havat összehordtak az Egyensúlyról és az Erő útjairól, ezzel magyarázva cselekedeteiket vagy azok megtagadását. „Én a szívem szavát követem — magyarázta Tenarnak az egyik ilyen javasasszony, amikor még Oromon inasa és tanítványa volt. — Oromon uraság nagy varázsló. Igazán kegyes hozzád, hogy tanítványául fogadott. De arra ügyelj, gyermekem, hogy tudd, mindaz, amit megtanultál tőle, otthonra lel-e a szívedben!”