Tenar már akkor is úgy érezte, hogy ennek a bölcs asszonynak igaza van, de valahogy még sincs teljesen igaza. Mintha valami hiányzott volna a szavaiból. És még most sem látta másképp.
Amint Moha és Therru után nézett, úgy érezte, hogy az asszony a szívére hallgat, de az sötét, vad, zabolátlan szív, olyan, mint egy saját útjait és tévútjait beröpködő, fekete varjú. Az is eszébe jutott, hogy Moha talán nemcsak jószívűségből vonzódik a kislányhoz, hanem annak szenvedései, a vele szemben elkövetett kegyetlenség, az erőszak, a pusztító tűz is vonzza valahogy.
Ám bármit mondott vagy tett is a gyerek, semmi sem tanúskodott Moha bármilyen tanításáról, azt kivéve, hol építik fészküket a pacsirták, merre nő a legtöbb áfonya, és hogy lehet egy kézzel macskabölcsőt csinálni. Therru jobb kezét annyira megégette a tűz, hogy valami torz bunkófélévé zsugorodott össze. Hüvelykujját csak valami csipeszként tudta használni, mint rák az ollóját. De Moha néne elképesztően sokféle macskabölcsőt ismert négy ujjra meg egy hüvelykujjra, a hozzájuk kántálandó mondókákkal együtt…
Csipp-csupp, csapd le mind!
Süsd-fözd, pörköld mind!
Gyere, sárkány, jöjj el!
És a zsinór három háromszögbe állt össze, majd négyszöggé tágult. Therru sohasem dúdolta hangosan a mondókát, de Tenar kihallgatta, amint az orra alatt suttogja, miközben egyedül birkózik a figurákkal, hosszan elüldögélve a varázsló házának küszöbén.
Tenar elgondolkodott rajta, mi köti őt magát ehhez a gyerekhez a szánalom, az elesett iránti kötelességtudaton kívül. Pacsirta is megtartotta volna őt, ha Tenar nem veszi magához. De azonnal elfogadta, még csak meg sem kérdezte magától, miért. Vajon ő is a szívére hallgatott? Oromon semmit sem kérdezett a kislányról, csak csöndesen megjegyezte: „Félnek majd tőle.” Mire Tenar azt felelte: „Máris félnek”, és így is volt. Talán még ő maga is félt tőle, ahogyan a kegyetlenségtől, az erőszaktól és a tűztől rettegett. Meglehet, éppen ez a félelem a keresett kötelék.
— Goha — fordult hozzá Therru az őszibarackfa alatt guggolva, miközben a kiszáradt, agyagos földben kereste a helyet, ahová a magot elültette —, mik azok a sárkányok?
— Hatalmas teremtmények — magyarázta Tenar —, olyanok, mint a gyíkok, de még egy hajónál is hosszabbak és egy háznál is nagyobbak. Szárnyuk van, mint a madaraknak. Időnként tüzet okádnak.
— Ide is eljöhetnek?
— Nem — vágta rá Tenar.
Therru nem faggatózott tovább.
— Talán Moha néne mesélt neked a sárkányokról?
A kislány megrázta a fejét.
— Te meséltél — válaszolta.
— Ó! — sóhajtott föl Tenar, és szünet nélkül hozzátette: — A barackfának, amit elültettél, víz kell. Legalább naponta egyszer, míg nem jönnek az esők.
Therru fölkelt, és a ház sarkát megkerülve elporoszkált a kút felé. Lábszára és lábfeje hibátlan volt, nem érte sérülés. Tenar szívesen elnézte, amint járkál vagy szaladgál. Tetszettek neki az apró, csinos, sötét, poros lábak, amint a földet érintették. Therru Oromon öntözőkannájával jött vissza, keservesen cipelte, és kisebbfajta özönvizet zúdított a nemrég elültetett barackmag fölé.
— Szóval emlékszel a történetre, amelyben a sárkányok és az emberek egyformák voltak… Akkor elmeséltem, hogyan jöttek az emberek ide keletre, és maradtak a sárkányok a távoli, nyugati szigeteken. Ott, valahol a végtelen messzeségben.
Therru bólogatott. Úgy látszott, nem is figyel oda, de amikor Tenar a nyugati szigeteket említette, és kimutatott a tengerre, a kislány fölemelte a fejét, és odafordult a fölkarózott babszárak és a fejőállás között elővillanó, fölívelő, fényes látóhatár felé.
A fészer tetején ekkor fölbukkant egy kecske, az oldalát fordította feléjük, fejét nemesen fölvetette. Biztosan kőszáli kecskének képzelte magát.
— Nézd, Torkos megint megszökött — mondta Tenar.
— Huss! Huuussss! — szaladt felé Therru, Heather kecskehajtó pisszegését utánozva. Heather maga is hamarosan megjelent a babágyás kerítése mögül. Ugyanúgy pisszegett a kecskére, amely ügyet sem vetett rá, helyette töprengőn szemlélte a dús babültetvényt.
Tenar otthagyta őket, hadd játsszák el megint hármasban a „kapd el Torkost” mókát. A babágyás mellett elsétált a sziklaperemhez, és továbbment rajta. Oromon háza kissé távolabb épült a falutól. A legközelebb esett a Meredély sziklás szegélyéhez. Az itt meredek, párkányokkal és kiszögellésekkel meg-megszakított füves hegyoldalban folytatódott, ahol legeltethették a kecskéket. Észak felé haladva a partoldal egyre meredekebbé vált, míg végül majdnem függőlegesen zuhant alá, az ösvényen pedig előbukkant a vékony földréteg alól a hatalmas sziklapárkány csupasz kőlapja. Egy jó mérföldnyire még északabbra a Meredély egészen keskeny, vöröses homokkőpárkánnyá zsugorodott, és kiugrott a tenger fölé, amely jó kétezer lábbal lejjebb mélyen alámosta a tövét.
Azon a részen semmi más nem nőtt, csak pár szál szakállzuzmó, kövirózsa és egy-két kék margaréta, amelyeket a szél lelapított a földre, mintha pár leszakadt gomb heverne szerteszét. A sziklaszegélytől beljebb, keskeny csíknyi hegyi rét fölött a Gont-hegy óriási, sötét tömbje emelkedett, csaknem a legtetejéig sűrű erdővel borítva. A szirtek olyan magasan álltak az öböl fölött, hogy alaposan előrehajolva lehetett csak megpillantani lenti partszegélyét és Essary tágas mezőit. Azokon túl, végig a déli és nyugati oldalon nem volt semmi más, csak az égbolt a sima tenger fölött.
Re Albiban töltött éveinek idején Tenar szeretett kisétálni oda. Oromon kedvelte az erdőket, de ő, aki sivatagban nevelkedett, ahol száz mérföldes körzetben egyetlen fa sem nőtt egy csenevész és a forró nyári időben kannából öntözött őszibarackos és almáskerten kívül, ahol nem sarjad semmi friss, zöld, könnyen letéphető, ahol nem volt semmi más, csak egy hatalmas, kopasz hegy, a végtelen síkság és az égbolt, jobban szerette ezt a sziklaperemet, mint a köré záródó erdőséget. Akkor érezte jól magát, ha semmi nincs a feje fölött.
A zuzmókat, a szürkés kövirózsákat és a száratlan margarétákat is szerette. Ismerősek voltak számára. A legszélétől alig pár lábnyira letelepedett a sziklapolcra, és szokása szerint kinézett a nyílt tengerre. A nap forrón sütött, de a szüntelenül fújó szél fölszárította a verejtéket arcáról és karjáról. Hátratámaszkodott a tenyerére, nem gondolt semmire, egész lényét eltöltötte az ég, a szél és a tenger, mintha a tenger, az ég és a szél számára teljesen átlátszóvá vált volna. Bal keze azonban emlékeztette a létezésére. Odafordult, hogy megnézze, mi birizgálja a keze fejét. Alacsony bogáncs volt az, belekuporodva a homokkő egyik repedésébe, éppen csak fölnyújtva apró tüskéit a fény és a szél felé. A légrohamok ritmusára feszesen ingadozott, a sziklába kapaszkodó gyökereinek erejével szembeszegült a széllel. Hosszan elnézte a kis növénykét.