— Nagyszerű tervezet! Óriási ugrás a tudás terén! Forradalmasítja a világ megismerésének módszereit! Feltétlenül szükség van rá. A Világok Nagy Szövetsége sok bolygót fog egységbe, amelyek közösen haladnak a tudás fejlesztésének útján. De a végtelen űrben vannak még világok, amelyeknek civilizációja még fiatal, és nem rendelkeznek tapasztalatokkal. A mi technikai potenciánk növekedése lehetővé teszi, hogy sok mindenben segítséget nyújtsunk ezeknek a még elmaradott bolygóknak. Megismétlem: Óriási terv, testvéreim!..
Brazs-Szi után a Centaur-rendszer képviselője, egy emberforma, törékeny és kecses lény szólalt fel. Lelkesen támogatta Szemonyijt. Hasonló vélemény érkezett a távoli, a violántúli Koma melletti bolygóról is. Az égitest lakói abban reménykedtek, hogy az értelem gyorsított fejlődésének segítségével feléleszthetik kialvó világukat. És csak a Saturnus gondolkodó lényei juttatták kifejezésre kétségeiket. Az égitest egyik legöregebb tudósa kijelentette:
— A mi fejlődésünk eltér a tietektől. Nehéz megértenünk a ti céljaitokat. De én jól emlékszem arra, hogy más világokban lezajlott hasonló események milyen aggasztó következményekkel jártak. Ne siessétek el, testvéreim. Várjatok, fontoljátok meg. Mi igyekszünk tudományos archívumunkban minden adatot felkutatni a hasonló tervezetekre vonatkozóan.
Szemonyij végighallgatta a Saturnus képviselőjének lefordított közlését, aztán elmosolyodott és megkérdezte:
— Talán a mi világaink civilizációi még nem elég fejlettek ahhoz, hogy tudományos problémáikat az értelem segítségével oldják meg? Ősi hagyományok befolyásolhatják döntéseinket?
A Saturnusról adott felelet rövid volt és nyugodt:
— Az igazi — csak egyetlen láncszem a végtelenség láncolatában. A múlt és a jövő láncszeme egyenértékű. Mi azt tanácsoljuk földi testvéreinknek: fontoljátok meg!
Ekkor az amfiteátrumban fellángolt a hangulat. Kezek erdeje emelkedett a levegőbe, így üdvözölték a következő szónokot. A széksorok között egy szigorú arcú, fekete ruhába öltözött tudós lépdelt. Felment az emelvényre, és megállt Szemonyij mellett.
Aerowellnek hívták, 1 volt a Naprendszer legidősebb tudósa. Barátai nemrégiben ünnepelték hatszázadik születésnapját. Az Életrekeltési Intézetben dolgozik; csodálatos, még csak kevesek előtt ismert kísérleteket folytat.
A Föld embereinek milliói, a Venus, a Mars lakói, a Merkúr és a Hold telepesei, és a csillaglakók sokasága lelkesedéssel figyelte Aerowell délceg termetét, széles, simára borotvált arcát, amelyből rezzenéstelen nagy, kék szeme ragyogott ki. Világos hajfürtjei ezüstös koronaként borultak a tudós fejére. Úgy hatott, mint valami égi jelenség. Szemöldökét összevonta, homlokát vastag barázda szelte át. Az amfiteátrum mozdulatlanul várta, hogy valami rendkívüli esemény történjék.
Aerowell ekkor beszélni kezdett, hangja szétdübörgött a világmindenségben:
— Testvéreim! Az imént erős indulat fogott el. Egy másodpercre olyan érzés ragadott meg, amelyet világaink lakói már régen anakronizmusnak tartanak. Dühbe gurultam! És csak hatalmas akaraterővel sikerült úrrá lenni indulatomon.
Teljes csend fogadta Aerowell bevezetőjét. Szemonyij aggódva pillantott az idős tudósra. Aerowell az összes szektorokhoz intézte további szavait:
— A veszélyektől mentes élet, civilizációnk hatalmas lehetőségei könnyelművé tettek bennünket. Nem vesszük eléggé számba a kísérlet következményeit. Csak ezzel tudom magyarázni azt a könnyelműséget — igen, igen megismétlem: könnyelműséget —, ahogyan itt Szemonyij tervezetét tárgyaljuk.
— Szemonyij azt mondta: nem kell majd a fára másznunk, hogy letépjük termését, ezt majd elvégzik helyettünk a gépek! Nagyszerű. Csodálatos. Az emberiség leheveredik egy fa alá, és kitátja a száját, hogy a gépek belepottyantsák a tudás gyümölcsét. Milyen megindító álmodozás! De vajon mi vár az emberre, ha többé már nem mélyed el az analízisek törvényeibe? Erre is gondolt Szemonyij? Az ember el fogja veszíteni képességét az analitikus gondolkodásra, agysejtjei elsorvadnak, a szellem hanyatlásnak indul. És végül az elektronikus készülékek az embert maguk alá gyűrik. Igen, igen! Megismétlem, ez így lesz! Szemonyij, te magad mondtad, hogy a gépek reagáló képessége milliószor tökéletesebb, mint az emberé. Még nem ismerjük annak az útnak veszélyeit, váratlan akadályait, amelyek az emberiséget fenyegetik a nagy fordulat után.
— De a legjobban az a törekvés háborít fel, hogy a nagyszerű emberi szellemet a gép hideg zümmögésével akarják helyettesíteni, legyen az akármilyen tökéletes masina is…
Mit javasolsz, Aerowell? — kérdezte metszőn Rahm. — Tagado talán a veszélyt, amiről beszéltünk?
— Nem — tiltakozott Aerowell —, azt nem tagadom. A veszély fennáll. Mindezzel tisztában vagyunk. De van más mód is az elhárítására. Ez a más út nem független az embertől, hanem belőle következik. Az Életrekeltési Intézet a megoldást abban látja, hogy az emberi életkor tolódjék ki a végtelenségig, vagyis gyakorlatilag: az ember legyen halhatatlan…
— Az ember legyen halhatatlan? — kiáltott fel meglepetten Szemonyij. — Ez aztán a csodálatos távlat! De mit változtat az az ember helyzetén? A világok elképesztően elavult nézeteket valló emberekkel népesülnek be, és ezeknek a szellemileg is elaggott ősöknek a tőszomszédságában fognak élni a tökéletes utódok, így a haladás áldott adományai paródiává változnak!
— Tévedsz, Szemonyij! — mondta méltóságteljesen Aerowell. — Mi nem ilyen primitív halhatatlanságot javasolunk. Tulajdonképpen nem is halhatatlanságról van szó, hanem a szervezet minden funkciójának időszakonként megismétlődő felújításáról, az öregedő test szöveteinek teljes regenerálásáról. És nem a régi magatartással és külsővel, hanem a fejlődés és a korszak követelményeinek megfelelően minden egyént új sajátosságokkal látunk el. Lehet, hogy korán teszem közzé az Intézet munkájának eredményét, de bejelenthetem…
Aerowell szenvedélyes szavait vészjósló akkord szakította félbe. A tudós elhallgatott. Az űrben, az amfiteátrum felett egy fiatal lány arca jelent meg. A kép remegett, himbálódzott. A lány szeme aggódó pillantással fürkészte a jelenlévőket, mintha valakit keresne közöttük.
Rahm felállt, és értetlenül kérdezte:
— Ki vagy? Miért zavarod meg a vitát?
— Szikra a nevem — felelte a lány. — Egy rendkívüli esemény a tanács döntését teszi szükségessé.
— Mi történt?
— Én a Plútó melletti bolygóközi űrhajóállomáson dolgozom. A szi- lokátorok éppen most állapították meg egy kozmikus test közeledését, ami olyan, mint egy régebbi típusú csillagrakéta. Sebessége eléri a fényét. Működési elve a szokásos.
— Nem lassít? — kérdezte izgatottan Rahm.
— Nem. Néhány óra múlva a rakéta eléri a mi Tejútrendszerünket.
— Megpróbáltatok már kapcsolatba lépni vele?
— Nem felel. Már kipróbáltuk a gravió- és a rádióösszeköttetés minden hangterjedelmét. Lehet, hogy nincs benne élőlény. De nincs idő tanakodásra. Egy kiút van csak: megfékezni, és erre fel kell használni a rendszer őrkapuit.
— Rendben van — felelte kis gondolkodás után Rahm. — Állítsátok meg, aztán vontassátok el a Földön-kívüli állomásra. A tanács tagjai meg fogják tekinteni a csillagrakétát.
Szikra képe eltűnt. Az amfiteátrum felett élénk zsibongás támadt. Rahm felment az emelvényre, és felemelte a kezét: