— Nem tudtad! — vágott vissza elkeseredetten Marianna. — Kerülted a találkozást. Nem akartál látni. Sosem szerettél igazán.
— Marianna!
— Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. De miért kell ennek így lennie? Azért jöttem, hogy megmondjam neked… Vigyél magaddal!
A lány merőn a férfira függesztette hosszú szempillákkal árnyékolt nagy, fekete szemét. Arca fáradt volt, az ajka remegett.
Georgij nem tudott uralkodni magán. Elfordult, és alig hallhatóan súgta:
— Jól tudod, miért nem vihetlek magammal…
Marianna megigazította súlyos kontyát. A tenger felől áramló könnyű szellő összeborzolta csillogó fekete fürtjeit. Szempilláján könnycsepp csillogott. De a következő pillanatban határozott mozdulattal megtörölte a szemét. Arca elutasító és szigorú kifejezést öltött fel.
— Szóval nem viszel magaddal?
— Nem, Marianna…, nem viszlek…
— Holnap repültök ki?
— Igen.
Georgij szilárd léptekkel megindult az ajtó felé, megállt és hátrapillantott. A lány szeme sarkában reménysugár villant fel.
— Megvársz? Nem tart sokáig. Megtartjuk a sajtókonferenciát, és aztán…
A lány reménykedő arca ismét elborult. Hallgatagon nézte a távoli tengert. Georgij kinyitotta az ajtót, és belépett a terembe.
Társai várták, újságírók, a Föld összes népének képviselői. Mindannyian tudták, hogy Georgij Gora csodálatos és valószerűtlen űrexpedíció vezetésére kapott megbízást, és a türelmetlen kérdések lavinájával árasztották el.
— Igaz, hogy az „Értelem” csillagrakéta szinte egy másodperc alatt kitör a Földről?
— Igen, igaz. Saját maga körül nagy teljesítményű energetikai védőréteget hoz létre, amely kirekeszti a földi tömegvonzás hatását. Ezért a csillagrakéta bármilyen sebességre képes.
— Ezek szerint ön hamarosan visszatérhet a Földre, még a mi nemzedékünk életében?
— Nem.
— Miért nem?
— Már szó esett arról, hogy fellövéskor és fékezéskor érvényesül az idő látszólagos ellentmondása. Az út során azonban lassított ritmusban fogunk élni, míg a Földön minden folyik tovább a maga megszokott ütemében. Leghamarabb háromezer év múlva térünk vissza. De bízom abban, hogy a jövőben olyan űrhajókat fognak építeni, amelyek egy másodperc alatt képesek lesznek eljutni a világűr bármely pontjára. De most nincs más választás…
— De hát ennyire fontos a maguk útja? Nem lehetne megvárni, amíg tökéletesebb gépeket gyártanak? — kérdezte recsegő hangon egy idősebb újságíró.
Ez a megjegyzés felháborodást keltett, a terem zúgni kezdett. Georgij elégedetten mosolygott,
— Az ön megjegyzése legalább száz évet késett! — kiáltott fel tréfásan Vano.
A jelenlévők tapsolni kezdtek. Új kérdés hangzott eclass="underline"
— Milyen üzemanyaggal működik az „Értelem”?
— Az antianyag az energetikai bázisa. Lehetővé teszi, hogy maradéktalanul felszabadítsuk és felhasználjuk az anyag energiáját.
— De a távolság? Százötvenezer fényév? Mennyi fűtőanyagra lesz szükségük?
— Az anticsillagról szerezzük be, amelyet Dimitr, a dicső űrhajós fedezett fel, aki tragikusan elhunyt legutolsó bolygóexpedíciója során. Az „Értelem” be van rendezve az antianyagok világában való tartózkodásra. Hiszünk a sikerben. A végcél pedig: a Nagy Magellán Felhő. Minden más gép számára, az úgynevezett foton- és mezonrakéták számára ilyen távolság megtétele elképzelhetetlen. Az új csillagrakéta bármilyen távolságra eljuthat. Hadd érzékeltessem ezt egy kis hasonlattal. Tegyük fel, hogy két autóbusz indul útnak, az egyik sárban, a másik sima úton. Az első rengeteg energiát veszít az akadályok leküzdése során, a másodikat szinte repíti a tehetetlenségi erő, alig ütközik ellenállásba. Az „Értelem” — ezt még egyszer hangsúlyozom — szinte teljesen kikapcsolja minden égitest tömegvonzását.
— És a meteoritok? A kozmikus por? Ilyen sebesség mellett darabokra szaggatják a csillagrakétát!
Georgij elnézően vonta meg a vállát:
— Maga a klasszikus mechanika megállapításait alkalmazza, és nem veszi figyelembe a relativitás elméletét, A meteoritok, a rendes földi időben léteznek, de a mi csillagrakétánk egészen más időben halad, olyanban, amely milliószorosan meghaladja a megszokott időmértéket, annak ritmusát. Érti? A meteoritok és az űrhajó nem találkozik az időben!
A sajtókonferencia folytatódott. Sok kérdést tettek fel az expedíció többi tagjának is. Érdeklődtek céljaikról, terveikről, személyes hogylétükről, az élettel és a halállal kapcsolatos érzéseikről. Vég nélkül faggatták az űrhajósokat, nyilvánvalóan azért, hogy a Föld emberei még kissé elidőzhessenek dicső fiaik és fivéreik társaságában, hallhassák a hangjukat, és tekintetük beigya a mindannyiuk szemében oly drága arcokat.
Georgij, a sajtókonferencia zárszavában, azt mondta: — Kár, hogy ti, kortársaink, nem ismerhetitek meg kutatásaink eredményét. A csillagrakéta szédítő sebessége, amely megsemmisíti az időről alkotott hagyományos elképzeléseket, a távoli jövőbe repít bennünket. Mi, ha életben maradunk, itt a Földön ismeretlen utódainkkal fogunk találkozni, akiket a jelentől évezredek választanak el. De az első és az utolsó ember egyaránt ugyanannak a nagy emberi nemnek a tagja, amely halhatatlan. Vagyis a mi hivatásunk az, hogy elvigyük a tudás lángoló stafétáját, át az idő és a tér homályán, egészen a végtelenségig!..
A fellövés időpontját másnapra tűzték ki. Georgij, miután elbúcsúzott barátaitól, Mariannához sietett. Nem találta. Felhívta a távolbalátó telefonon Marianna szüleinek villáját, de nem vették fel a kagylót.
Georgij izgatottan száguldott hozzájuk autóján. Egy öreg néni, Marianna dédanyja azt mondta, hogy a lány még nem jött haza.
Georgij visszament a központi térre, leállította kocsiját, és betért a parkba. Leült egy kis padra, és elgondolkozott.
Egy teljes nap áll még a rendelkezésére… Hiába űrhajós, aki a legbonyolultabb problémákat is megoldotta már a kozmosz valószínűtlen viszonyai között, most nem tudott a szívének parancsolni: „Csöndesedj! Miért? Talán nincs már minden eldöntve? Talán az értelem még nem mondta ki az utolsó szót?”
Valahol a tudata mélyén parányi gondolat ingerkedett vele:
„De honnan tudod, hogy melyik döntés az igazi — a szívé vagy az értelemé? Ahogy te gondolod el a dolgokat, úgy mind a kettő egyformán kedves neked.”
Nem, jobb, ha nem is töpreng ezen! El kell űzni ezeket a gondolatokat agyának legeldugottabb zugába, és be kell zárni őket a kötelesség börtönébe! Hol vagy értelmes fegyelem, akarat, kitartás? Miért nem akarsz engedelmeskedni parancsolódnak?
Marianna elment. Nem akarja látni őt. De hiszen mi mást is várhatott volna? Ha nem töltené el saját fájdalma, megpróbálná beleképzelni magát Marianna helyébe, mindent a lány szemével nézni. Milyen elviselhetetlenül nehéz ez! Hol vagy, szerelmem? Leborulnék előtted, és bocsánatot kérnék. De mit ér ezzel a lány? Ő a végtelenséget vágyik birtokába venni, de a lányra a búcsú és a magány vár. Igen, de hiszen Marianna őrzi őt! Hogyan is felejtkezhetett el erről eddig! Marianna és ő együtt maradnak örökre!
Emberek közé kell menni, talán az feledést hoz. Feledés! Ezt az egyet kívánta most Georgij…
Egy nyitott helikopter úszott el mellette, Georgij megállította, és levetette magát a puha, párnás ülésre.
Dúdolt a szél, a távoli kékségből felhők repültek szembe. Kozmográd csipkés kupolái a távolba vesztek, a tenger hullámai visszaverték a nap szikrázó sugarait, amint a bíborvörös láthatár mögött alábukott…