Bedübörgött, s megpróbálta becsapni az ajtót. Egyszer-kétszer megakadt, ami eléggé elrontotta a hatást.
Amikor már benn volt, elhúzta a függönyt, leült a hintaszékbe, és vadul hintázott.
— Pontosan ez a lényeg — szögezte le. — Nem avatkozhatok be. Pontosan ez a lényeg.
Az ekhós szekerek lassan döcögtek a kitaposott utakon, egy újabb kisváros irányába, aminek nevére a társulat nem igazán tudott visszaemlékezni, s azonnal el is fogja felejteni. A téli nap alacsonyan lógott a Sto-síkság nedves, ködös káposztaföldjei fölött, s a ködfátylas csönd fölerősítette a kerekek nyikorgását.
Hwel üldögélt, kurta, vaskos lábát átlógatva az utolsó szekér súberján.
Megtett minden tőle telhetőt. Kedélyvámos anno az ő kezébe tette Tamasján nevelését; „Te jobban értesz az ilyesmihez”, mondta vala, hozzátéve szokásos tapintatával, „Különben is, majdnem egymagas vagy vele”.
De a dolog nem működött.
— Alma — ismételte meg, meglengetve a gyümölcsöt a levegőben.
Tamasján rávigyorgott. Már majdnem hároméves volt, s még sosem mondott egyetlen olyan szót se, amit bárki megértett volna. Hwel sötét gyanút táplált magában a boszorkányokat illetően.
— De amúgy elég értelmesnek látszik — védte Mrs. Kedélyvámos, aki az ekhós szekér belsejében utazott, s a páncélinget foltozta. — Tudja, hogy mi micsoda. Megcsinálja, amit mondanak neki. Csak azt szeretném, ha beszélnél is — folytatta gyöngéden, megsimogatva a kisfiú orcáját.
Hwel odaadta az almát Tamasjánnak, aki ünnepélyesen elfogadta.
— Énszerintem a boszorkák rossz szolgálatot tettek neked, asszonyság — állította a törpe. — Tudod. Cseregyerekek meg miegymás. Régen gyakorta történt ilyesmi. A szépanyám mondta, hogy egyszer velünk is megtették. A tündérek elcsereberéltek egy embert meg egy törpét. Észre se vettük addig, amíg nem kezdte beverni a fejét mindenbe. Azt mondják…
Mindketten megpördültek, hogy Tamasjánra bámuljanak, aki odabiccentett nekik, s hozzálátott az alma megevésének.
— Ez a Féreg monológja A Zsarnokból — suttogta Hwel. Szokásos kifejezőkészsége ideiglenesen cserbenhagyta. — A kénköves pokolba! — mondta.
— De pontosan úgy hangzott, mint…
— Megyek, idehívom Kedélyvámost — jelentette be Hwel, s leugrott a saroglyáról, s átrohant a befagyott pocsolyákon a szekérsor elejére, ahol a színész-igazgató hangtalanul fütyörészett, és, igen, vándorolt.
— Mizujs, b'zugda-hiara[9] — üdvözölte vidáman.
— Gyere azonnal! A gyerek beszél!
— Beszél?
Hwel föl s alá ugrándozott.
— Idéz! — kiabálta. — Muszáj, hogy gyere! Pont úgy hangzik, mint…
— Én? — firtatta Kedélyvámos néhány perccel később, miután kiálltak a szekerekkel egy levéltelen fák alkotta ligetbe az út szélén. — Én ilyennek hangzom?
— Igen — felelte kórusban a társulat.
Az ifjú Willikins, aki a női szerepekre szakosodott, gyöngéden megböködte Tamasjánt, ahogy a fiú ott állt egy fölfordított hordón a tisztás közepén.
— Hé, fiú, tudod a szerepem a Tőlem, Csinálj, Amit Akarsz-ból? — kérdezte.
Tamasján bólintott.
— „Nem halott ő, azt mondom, ki e kő alatt nyugoszik. Hiszen ha csak hallaná a Halál…”
Lenyűgözött csöndben hallgatták, miközben a végtelen ködfelhők átgördültek a csöpögő mezőkön, és a nap vörös korongja lelebegett az égről. Amikor a fiú befejezte, forró könnyek gőzölögtek le Hwel arcán.
— Az összes istenekre — szólalt meg, amikor Tamasján befejezte —, átkozottul jó formában kellett legyek, amikor ezt írtam — zajosan kifújta az orrát.
— Tényleg így hangzom? — tudakolta Willikins, az arca sápadt.
Kedélyvámos gyöngéden megveregette a vállát.
— Ha tényleg így hangzanál, szépségem — mutatta ki —, akkor nem állnál fenékig a latyakban ennek az istenek háta mögötti mezőnek a kellős közepén, semmi mással, csak elkommunizált káposztával uzsonnára.
Összecsapta kezét.
— Annyi, annyi — szögezte le, kis páragomolyokat bocsátva a fagyos levegőbe. — Mindenki vissza a helyére. Napszálltára Sto Lat falain kívül kell legyünk.
Amikor a morgolódó színészek fölébredtek az igézetből, s visszavándoroltak a szekérrudakhoz, Kedélyvámos odaintette a törpét, s átkarolta vállát, vagyis inkább a feje búbját.
— Nos? — szólt. — A te fajtád mindent tud a mágiáról, vagy legalábbis ezt beszélik. Mit szólsz hozzá?
— A gyerek minden idejét a színpad körül tölti, mester. Teljesen természetes, hogy ráragad egy s más — válaszolta bizonytalanul Hwel.
Kedélyvámos lehajolt.
— Tényleg ezt hiszed?
— Azt hiszem, hogy hallottam egy hangot, ami fogta a fűzfarímeim, és megformálta, és visszalőtte a fülemen át egyenesen a szívem közepébe — felelte egyszerűen Hwel. — Azt hiszem, hogy hallottam egy hangot, ami a szavak durva felülete mögé került, és kimondta azt, amit eredetileg mondani szerettem volna, de nem volt hozzá elég tehetségem, hogy valóra váltsam. Ki tudja, honnan jönnek az ilyen dolgok?
Egykedvűen meredt Kedélyvámos vörös képébe.
— Akár az apjától is örökölhette — mondta.
— De…
— És ki tudja, mit valósíthatnak meg a boszorkányok? — folytatta a törpe.
Kedélyvámos érezte, hogy felesége megragadja a kezét. Amikor a férfi fölállt, tanácstalanul és mérgesen, az asszony megcsókolta a tarkóját.
— Ne kínozd magad — tanácsolta. — Hát nem így a legjobb? A fiad elszavalta az első szavát.
Eljött a tavasz, és Verenc, a néhai király, még mindig nem volt képes, hogy zokszó nélkül tűrje el halotti állapotát. Engesztelhetetlenül rótta a kastélyt, olyan módot keresve, ami által az épület ősi kövei kieresztenék őt markukból.
Valamint megpróbált kikerülni a többi kísértet útjából.
Serbili derék fickó volt, bár kissé fárasztó. Ám Verenc első alkalommal megfutamodott az Ikrek láttán, akik kéz a kézben totyogtak az éjféli folyosókon, apró kísértetük megemlékezés egy olyan tettről, ami még a visszatetsző királygyilkosságok megszokott átlagánál is sötétebb.
Meg aztán ott volt a Troglodita Vándor, egy meglehetősen elhalványult majomember szőrös ágyékkötőben, aki kétségtelenül pusztán azért kísértette a kastélyt, mert ráépítették a sírhalmára. Érthetetlen okból egy harci szekér rajta egy sikító nővel hébe-hóba átrobogott a mosókonyhán. És ami a konyhát illeti…
Egy nap föladta, mindannak ellenére amit a jó öreg Serbili mondott, s követte a főzés keltette illatokat a nagy, forró, magas kupolás barlangba, ami konyhaként és vágóhídként szolgálta a kastélyt. Fura, de gyerekkora óta nem járt arra. Valahogy a királyok és konyhák nem illenek jól egymáshoz.
Telistele volt kísértettel.
De nem emberivel. Még csak nem is előemberivel.
Voltak ott szarvasok. Voltak tinók. Voltak ott nyulak és fácánok és foglyok és ürük és malacok. Még néhány kerek, pacaszerű izé is volt, amik kellemetlen módon úgy néztek ki, mintha az osztrigák kísértetei lettek volna. Mindezek olyan szorosan zsúfolódtak össze, hogy valójában összekeveredtek és egymásba folytak, amivel a konyhát fogak és irhák és szarvak csöndes, lökdösődő lidércnyomásává változtatták, alig láthatóan, homályosan. Többen közülük észrevették őt, s hátborzongató zajok harsantak föl, amik mintha a távolból hallatszottak volna, repedt hangon és kellemetlenül a normális hangterjedelmen kívül. Mindezen keresztül közömbösen mászkált a szakács és kuktái, vegetáriánus kolbászkákat készítve.