Verenc fél percig bámészkodott, aztán elmenekült, azt kívánva, bárcsak lenne valóságos gyomra, és ledughatná ujját a torkán negyven évre, hogy minden, amit valaha megevett, följöjjön.
Vigaszt keresett az istállókban, ahol szeretett vadászkopói nyüszítettek, s az ajtót kaparták, s általánosságban véve roppant kényelmetlenül érezték maguk érzékelt, de nem látott jelenlétében.
És most a Hosszú Galériát kísértette — hogy gyűlölte a szót! —, ahol a régóta halott királyok portréi néztek le rá a poros árnyékokból. Sokkal barátibban viszonyult volna hozzájuk, ha nem találkozott volna össze közülük jó néhánnyal az épület különféle pontjain.
Verenc úgy döntött, hogy két célja van halálában. Az egyik, hogy kikerüljön a kastélyból és megtalálja a fiát, s a másik, hogy bosszút álljon a hercegen. De nem a meggyilkolásával, ezt eltökélte, még akkor se, ha lelne erre módot, mert egy örökkévalóság annak a vihorászó idiótának társaságában csak új borzalmat kölcsönözne a halotti állapotnak.
Ott ücsörgött Bemery királynő (670-722) képmása alatt, akinek meglehetősen szigorú szépsége sokkal, de sokkal boldogabbá tette volna, ha korábban délelőtt nem látta volna a királynőt átsétálni a falon.
Verenc megpróbálta elkerülni a falakon keresztülsétálást. Az embernek legyen méltósága.
Ráébredt, hogy figyelik.
Odafordította fejét.
Egy macska ült az ajtóban, lassú hunyorításnak vetve őt alá. Szürke cirmos volt, és szerfelett hájas…
Nem. Szerfelett nagy. Olyan sok sebhely borította, hogy úgy nézett ki, mint egy csupaszőr ököl. A füle kilyuggatott csonk volt, a szeme nemtörődöm rosszindulat sárga hasítéka, farka kérdőjelek vonagló sora, miközben a néhai királyt bámulta.
Csöves hallott róla, hogy Lady Felmetnek van egy kis, fehér nősténymacskája, s fölballagott, hogy tiszteletét tegye.
Verenc még sohasem látott állatot ilyen sok beépített gaztettel. Nem is szegült szembe, amikor a kandúr odakacsázott hozzá, és megpróbált a lábához dörgölőzni, úgy dorombolva, mint egy vízesés.
— Nahát, nahát — mondta a király bizonytalanul. Lenyúlt, s tett némi erőfeszítést, hogy megvakarja a két, szakadozott izét az állat feje búbján. Nagy megkönnyebbülés volt találni valakit, aki a kísértetek mellett képes volt látni őt, és Csöves, nem tehetett róla, de úgy érezte, egyértelműen szokatlan macska. A legtöbb kastélybéli cica vagy elkényeztetett kedvenc volt, vagy laposfülű konyhai és istállói habitüé, amelyek általában kifejezetten hasonlítottak azokra a rágcsálókra, amiken éltek. Viszont ez a macska a maga ura. Persze, minden macska ezt a benyomást kelti, ám a közömbös, állatias önmagába mélyedtség helyett, amit ezekben a teremtményekben titokzatos bölcsességként könyvel el a világ, Csöves valódi intelligenciát sugárzott. Valamint olyan bűzt is, ami képes lett volna ledönteni egy falat, és komoly arc- és orrmelléküreg-problémát okozott volna egy döglött rókának.
Kizárólag egyetlen embertípus tart ilyen macskát.
A király megpróbált leguggolni, s azon kapta magát, hogy kissé belesüllyed a padlóba. Összeszedte magát, s föllebegett. Úgy érezte, hogy ha az ember egyszer is megengedi magának, hogy alkalmazkodjék a helyi, kezdetleges szokásokhoz az illékony földöntúli világban, akkor nem marad számára remény.
Csak a közeli rokonok és az okkultra hajlamosak, azt mondta a Halál. Egyikből se volt sok a kastélyban. A herceg minősítése az első rubrikának felelt meg, de tunya haszonlesése körülbelül olyan hasznossá tette pszichikus szempontból, amilyen egy papagáj. Ami meg a többieket illeti, egyedül a szakács és a Bolond tűnt megfelelőnek, de a szakács rengeteg időt töltött a kamrában zokogva, mert tilos volt neki bármit nyársra húzni, ami véresebb egy paszternáknál, és a Bolond már így is olyannyira hisztérikus volt, hogy Verenc föladta a próbálkozást, hogy összeköttetésbe lépjen vele.
Na már most, egy boszorkány. Ha egy boszorkány nem okkult beállítottságú, akkor ő, Verenc király, csak egy légfuvallat. Valahogy a kastélyba kell keríteni egy boszorkát. És akkor…
Volt egy terve. Valójában több volt annáclass="underline" Terv volt. Hónapokat töltött vele. A gondolkozáson kívül nem akadt más dolga. A Halálnak ebben igaza volt. A kísérteteknek nem volt mása gondolatokon kívül, s bár általánosságban véve a gondolatok mindig is távol álltak a királytól, a különféle testnedvekkel figyelmét elterelni képes test hiánya megadta neki a lehetőséget, hogy megízlelje az agytevékenység gyönyöreit. Még sohasem volt neki Terve, vagy legalábbis olyan nem, ami sokkal továbbjutott volna a „Nosza, keressünk valamit és öljük meg”-nél. És most, itt előtte, és mosakodva, itt ül a kulcs.
— Gyere ide, cicuska — kockáztatta meg. Csöves vesébe hatoló sárga pillantással ajándékozta meg.
— Macs — javította ki magát a király sietve, s elhátrált, az állatot hívogatva. Egy másodpercig úgy nézett ki, hogy nem fogja követni, de aztán, nagy megkönnyebbülésére, Csöves fölállt, ásított, s felé lépdelt. Csöves nem látott gyakran kísérteteket, s némileg érdekelte ez a magas, szakállas férfi az átlátszó testével.
A király elvezette egy poros oldalfolyosón, egy málladozó faliszőnyegekkel és régóta halott királyok képmásaival telizsúfolt lomtár felé. Csöves kritikusan megszemlélte, aztán leült a poros padló közepén, s várakozóan tekintett a királyra.
— Ugye látod, hogy bőven van itt egér meg minden — mutatta ki Verenc. — És az eső beesik a kitörött ablakon. Plusz itt van ez a rakás falikárpit, amin aludni lehet. — Sajnálom — tette hozzá, s az ajtóhoz fordult.
Ezen dolgozott az eltelt hónapok során. Amikor még élt, mindig nagy gondot fordított a testére, s amióta halott volt, gondot viselt az alakjára. Túlontúl könnyű volt elengedni magad és a szélek körül elmosódottá válni; voltak olyan kísértetek a kastélyban, akik puszta sápadt foltokká lettek. De Verenc acélos önfegyelmet gyakorolt és gyakorlatozott — na jó, keményen gyakorlatozásra gondolt —, és majd' kicsattant a fantomizmoktól. Az ektoplazma pumpálása hónapokon át végül jobb formába hozta, mint korábban bármikor, eltekintve attól, hogy halott volt.
Kicsiben kezdte, porszemekkel. Az elsőbe csaknem belenyuvadt[10], de állhatatosan kitartott, és fölfejlődött homokszemcsékig, aztán egész a száraz borsószemekig; még mindig nem merte megkockáztatni a konyhát, ám azzal mulatta magát, hogy túlsózta Felmet ételét, egyszerre csak egy csipettel, mígnem megemberelte magát, s azt mondta magának, hogy a mérgezés nem tisztességes eljárás, még férgek esetében sem.
Most teljes súlyával nekifeszült az ajtónak, s lényének minden mikrogramjával kényszerítette magát, hogy olyan nehézzé váljon, amennyire ez lehetséges. Az önszuggesztió verejtéke csöpögött orráról, s elenyészett, mielőtt földet ért volna. Csöves érdeklődve figyelte ahogy a kísérteties izmok mozogtak a király karján, akár a párosodó futball labdák.