— Miért akarod tudni, Magrat? — kérdezte Mállotviksz Néne.
— Ó… az egyik lány a faluból kérdezte tőlem — felelte Magrat fülig vörösödve.
Ángyi megköszörülte torkát, s rávigyorgott Mállotviksz Nénére, aki tartózkodóan fintorgott.
— Biztos állás — mondta Ángyi. — Azt meg kell hagyni.
— Huh! — morrant Néne. — Egy férfi, aki egész nap csilingel. Senkinek se való ilyen férj, én azt mondom.
— Te… a felesége mindig tudná, merre jár — mutatta ki Ángyi, aki roppantul élvezte az egészet. — Csak fülelnie kéne.
— Sose bízz olyan férfiban, akinek szarvak vannak a kalapján — jelentette ki Néne kereken.
Magrat fölállt és összeszedte magát, azt a benyomást keltve, hogy egyes részei messziről kellett visszajöjjenek.
— Ti ketten ostoba vénasszonyok vagytok — jegyezte meg csöndesen. — És most hazamegyek.
Se szó, se beszéd elmasírozott a falujába levezető ösvényen.
Az öreg boszorkák egymásra meredtek.
— Nahát! — fakadt ki Ángyi.
— Azoktól a könyvektől van, amiket manapság összeolvasnak — mondta Néne. — Túlfűtik az agyat. Te nem adtál neki ötleteket, ugye?
— Hogy érted?
— Nagyon jól tudod, hogy értem.
Ángyi fölállt.
— Határozottan nem értem, miért kéne egy lány egész életében egyedül éljen csak azért, mert te azt tartod helyesnek — közölte. — Különben is, ha az embereknek nem lennének gyerekeik, hol lennénk?
— Egyik lányod se boszorkány — szögezte le Néne, szintén fölállva.
— Lehettek volna — védekezett Ángyi.
— Igen, ha hagytad volna, hogy kivívják maguknak ahelyett, hogy arra bátorítottad volna őket, hogy férfiak nyakába varrják maguk.
— Mindegyik csinos. Nem állhatsz az emberi természet útjába. Te is tudnád, ha valaha is…
— Ha valaha is micsoda? — kérdezte csöndesen Mállotviksz Néne.
Döbbent csöndben bámultak egymásra. Mindketten érezték, a feszültség magából a talajból kúszott testükbe, a forró, fájó érzés, hogy elkezdtek valamit, amit muszáj befejezniük, mindegy, hogy mi lesz.
— Ismertelek jánykorodban — mondta Ángyi dacosan. — Beképzelt, az voltál.
— Én legalább az idő zömét függőlegesen töltöttem — felelte Néne. — Undorító, az volt. Mindenki úgy gondolta.
— Honnan tudnád te azt? — csattant föl Ángyi.
— Rajtad köszörülte a nyelvét az egész falu — válaszolta Néne.
— Meg rajtad is! Jégszűznek hívtak. Sose tudtad, nem igaz? — gúnyolódott Ángyi.
— Én nem mocskolom be a szám annak kimondásával, ahogy téged neveztek — kiabálta Néne.
— Ó, tényleg? — visította Ángyi. — Nos, hadd mondjam el magának, asszonyom…
— Ne merészelj ilyen hangkifejezéssel beszélni hozzám! Nem vagyok senkinek az asszonya…
— Úgy van!
Újabb csönd támadt, míg egymásra meredtek, orr az orrhoz feszülve, de ez a csönd az ellenségeskedés egy egész mennyiségi szintjével magasabb volt, mint az előző; ennek a csöndnek hevében egy egész pulykát meg lehetett volna sütni. Nem volt több kiabálás. A dolgok túl messzire mentek a kiabáláshoz. Most a hangok elhalkultak, és teli voltak fenyegetéssel.
— Jobban is tudhattam volna, mint hogy Magratra hallgassak — morraht Néne. — Ez a gyülekezet ügy nevetséges. Teljességgel meg nem felelő népeket vonz.
— Nagyon örülök, hogy megejtettük ezt a csevegést — sziszegte Ogg Ángyi. — Megtisztította a levegőt.
Lenézett.
— És maga, jóasszony, az én területemen van.
— Jóasszony!
A távolban mennydörgött. Az állandó lancrei vihar, az elő-hegységbe tett rövidke kiruccanás után, visszafelé lebegett a hegyekbe, egyéjszakás vizitre. A napnyugta utolsó sugarai élénken ragyogtak át a felhőkön, s kövér vízcsöppek kezdtek koppanni a boszorkányok csúcsos kalapján.
— Nekem erre tényleg nincs időm — acsarogta Néne reszketve. — Sokkal fontosabb teendőim vannak.
— És nekem is — mondta Ángyi.
— Jó éjszakát neked.
— És neked is.
Hátat fordítottak egymásnak, s elcsörtettek a szakadó esőben.
Az éjféli eső dobolt Magrat elfüggönyözött ablakain, miközben a boszorka eltökélten nyálazta át magát Pityergi Komámasszony könyvein, amelyek azzal foglalkoztak, amit — jobb szó híján — természetmágiának kell nevezzünk.
Az öregasszony szenvedélyes gyűjtője volt az ilyesminek, és, roppant szokatlan módon, le is jegyezte ezeket; a boszorkányok általában nem nagyon tudják, mit kezdjenek az írástudással. Ám könyvet könyv után megtöltött az apróbetűs, aprólékos kézírás, részletezve az alkalmazott mágia terén elvégzett türelmes kísérletek eredményeit. Pityergi Komámasszony valójában kutató boszorkány volt[11].
Magrat szerelmi varázslatokat keresett ki. Ahányszor behunyta szemét, egy vörös-sárga alakot látott a benti sötétségben. Valamit muszáj csinálni vele.
Nagy csattanással becsukta a könyvet, s ránézett a jegyzeteire. Először is, ki kell találja a férfi nevét. A vén hámozzuk-meg-az-almát trükknek azt el kell érnie. Az ember csak meghámozza az almát, egyetlen csíkban, s aztán maga mögé dobja a héjat; a nevet leírva fog földet érni. Lányok milliói próbálkoztak ezzel, s elkerülhetetlenül kiábrándultak, hacsak hőn szerettüket nem Scscsnek hívták. Ez azért volt így, mert nem egy éretlen Alkonyi Csodát fosztottak meg héjától, amit három perccel dél előtt szedtek az ősz első fagyos napján, s nem egy kevesebb mint fél hüvelyk széles pengéjű ezüstkéssel hámozták meg, kizárólag bal kezük használva; Pityergi sokat kísérletezett, és meglehetősen szókimondó volt ebben a témában. Magrat mindig tartott otthon néhányat vészhelyzetekre, és ez valószínűleg annak számított.
Nagy levegőt vett, s átdobta a héjat a válla fölött.
Lassan megfordult.
Boszorkány vagyok, mondta magának. Ez is csak egy varázslat. Nincs semmi, amitől félnem kéne. Szedd össze magad, te lány. Asszony.
Lenézett, s idegességében és zavarában megharapta a kézhátát.
— Ki hitte volna? — szólalt meg hangosan.
Összejött.
Repeső szívvel visszafordult a jegyzeteihez. Mi is a következő? Á, igen — páfránymagok gyűjtése selyemzsebkendőbe pitymallatkor. Pityergi Komámasszony apró kézírása két oldalon keresztül folytatódott aprólékos növénytani utasításokkal, amelyek, amennyiben gondosan betartják őket, azt a fajta szerelmi bájitalt eredményezik, amit szorosan lezárt fiolában kell tartani egy jeges vízzel teli vödör fenekén.
Magrat kinyitotta a hátsó ajtót. A vihar odábbállt, de most az új nap első szürke fénysugarát vízbe fullasztotta egy kitartó szitálás. De még így is hajnalnak minősült, és Magrat eltökélt volt.
Szedercserje rángatta a ruháját, haját az eső fejéhez tapasztotta, mégis nekivágott a csöpögő erdőnek.
A fák rázkódtak, noha szél se rebbent.
Ogg Ángyi szintén korán útra kelt. Egyáltalán nem tudott elaludni, meg különben is, aggódott Csövesért. Csöves képezte Ángyi kevés vak elfogultságának egyikét. Noha intellektuálisan egyetértett volna azzal, hogy a kandúr valóban egy kövér, fortélyos, iszonyatosan bűzös többszörös erőszaktevő, ennek ellenére ösztönösen kis, bolyhos cicaként képzelte maga elé, amilyen évtizedekkel korábban volt. A tény, hogy Csöves egyszer fölkergetett a fára egy farkasszukát, és meglepetésszerűen lerohant egy nősténymedvét, amint az ártatlanul gyökereket ásott ki, nem hagyatta abba Ángyival a folytonos aggódást, hogy valami baja eshet a macskájának. A királyságban mindenki más általánosságban úgy vélte, hogy az egyetlen dolog, ami esetleg kissé lelassíthatná Csövest, az a telitalálat meteorral.
11
Valakinek meg kell csinálnia Az mind nagyon szép, hogy gőte szeme kell bele, de Közönségesre, Pettyesre vagy Nagy Tarajosra gondoltál? Különben is, melyik szeme? Vagy esetleg ugyanúgy megteszi a tápióka? Ha helyettesítjük a tojásfehérjét, akkor a varázsige fog-e a) működni b) félresikerülni vagy c) kiolvasztja a katlan alját? Pityergi Komámasszony ilyesmikre vonatkozó kíváncsisága óriási volt és kielégíthetetlen[26].