— Nos, rohadt hideg van itt lenn. Mi az a nagy gardróbszekrény a cövekekkel?
A herceg reszketett.
— Aha — mondta. — Most kezd rádöbbeni, he? Az, drága hölgyem, egy Vasszűz. A legújabb találmány. És maga majd…
— Kipróbálhatom?
— Könyörgése süket f… — a herceg hangja elnémult. Arca vonaglani kezdett.
A hercegné addig hajolt előre, hogy nagy, vörös képe már csak hüvelykekre volt Ángyi orrától.
— Ez a gondtalanság most örömet okoz magának — sziszegte —, de hamarosan az arca másik oldalán fog nevetni!
— Csak ez az egy oldala van — jegyezte meg Ángyi.
A hercegné szeretetteljesen babrált egy tálcányi eszközt.
— Majd meglátjuk — válaszolta, fölemelve egy harapófogót.
— És ne higgye, hogy a népéből akár egyvalaki is a segítségére fog sietni — mondta a herceg, aki a hűvös ellenére izzadt. — Kizárólag nekünk van kulcsunk a tömlöcökhöz. Ha ha. Maga példa lesz mindazoknak, akik rosszindulatú pletykákat terjesztettek rólam. Ne hangoztassa ártatlanságát! Egyfolytában hangokat hallok, folyton hazudnak…
A hercegné vadul megragadta a karjánál fogva.
— Elég — recsegte. — Gyere, Leonál! Hagyni fogjuk, hogy egy ideig a sorsán töprengjen.
— …az arcok… gonosz hazugságok… nem is voltam ott, és különben is lezuhant… a zabkásám csupa só… — mormolta a herceg, ide-oda himbálózva.
Az ajtó becsapódott mögöttük. A zárak kattanása és reteszek csattanása hallatszott.
Ángyi egyedül maradt a sötétben. Magasan a falon egy pislákoló fáklya csak még fenyegetőbbnek mutatta a homályt. Fura fémformák, amiket az emberi test töréspróbájánál nem fennköltebb célra terveztek, vetettek kellemetlen árnyakat. Ogg Ángyi megmoccant bilincseiben.
— Rendben van — mondta. — Látlak. Ki vagy?
Verenc király előlépett.
— Láttam, ahogy képeket vágtál a herceg mögött — folytatta Ogg Ángyi. — Alig tudtam megállni pléhpofával.
— Nem képeket vágtam, nőszemély, hanem szemöldököm ráncoltam!
Ángyi hunyorgott.
— Jé, ismerlek — jelentette ki. — Te halott vagy.
— Jobb szeretem az „elhunyt” kifejezést — felelte a király.
— Fejet hajtanék[12] — jegyezte meg Ángyi —, csak itt vannak ezek a láncok meg hasonlók. Nem láttál erre egy macskát, igaz?
— De igen. Fönn van az egyik emeleti szobában, és alszik.
Ángyi láthatólag ellazult.
— Akkor ez rendben van — bólintott. — Már kezdtem aggódni — újra körbenézett a tömlöcben. — Mi az a nagy ágyszerű amott?
— A kínpad — válaszolta a király s elmagyarázta használatát. Ogg Ángyi biccentett.
— Milyen pihent elméje van neki — nyilvánított véleményt.
— Attól félek, asszonyom, hogy felelősséggel tartozom jelenlegi kínos helyzetéért — közölte Verenc, leülve egy kézreeső üllőre, vagy legalábbis épp fölötte lebegve. — Ide szerettem volna csábítani egy boszorkányt.
— Fölteszem, nem értesz a zárakhoz?
— Attól félek, hogy meghaladják mostani képességeim… de bizonyára — a király kísértete meglengette kezét egy bizonytalan gesztussal, amely fölölelni látszott az egész börtönt, Ángyit és a bilincseket —, egy boszorkánynak ez az egész csupán…
— Tömör vas — nyilatkozta Ángyi. — Lehet, hogy te át tudsz rajta sétálni, de én nem.
— Ezt nem tudtam — csodálkozott Verenc. — Azt hittem, a boszorkányok tudnak varázsolni.
— Fiatalember — szólt Ángyi. — Le fogsz kötelezni engem azzal, hogy befogod a szád.
— Asszonyom! Én király vagyok!
— Valamint halott is, így én nem törekednék a helyedben semmiféle véleménynyilvánításra. És most maradj szépen csöndben, mint egy jó kisfiú.
Ösztönei ellenére a király azon kapta magát, hogy engedelmeskedik. Az ilyen hangnemnek nem lehet ellentmondani. Az évtizedeken át szólt hozzá, egyenest a gyerekszobájából. Visszhangjai megmondták neki, hogy ha nem eszi meg azonnal ami a tányérján van, rögvest ágyba fogják parancsolni.
Ogg Ángyi megmoccant bilincseiben. Remélte, hogy hamarosan jönni fognak.
— Ööö — kezdte a király fészkelődve. — Úgy érzem, magyarázattal tartozom magának.
— Köszönöm — mondta Mállotviksz Néne, s mert Soma láthatólag számított erre, hozzátette. — Jó fiú voltál.
— Igen, naccsága — felelte Soma. — Naccsága?
— Van még valami?
Soma zavarában csavargatta páncélinge szélét.
— Ugye, az nem igaz, amit mindenki beszél a maminkról, naccsága — hebegte. — Ő nem mászkál szanaszét, hogy gonosz átkokat szórjon a népekre. Kivéve Jánosit, a mészárost. Meg a vén Gyömbérkalácsost, miután belerúgott a mami macskájába. De azok nem azok, amiket igazi átoknak lehetne nevezni, ugye, naccsága?
— Abbahagyhatod a naccságázást.
— Igen, naccsága.
— Ilyeneket beszélnek, mi?
— Igen, naccsága.
— Nos, hát jóanyád néha föl tudja idegesíteni az embert.
Soma egyik lábáról a másikra ugrándozott.
— Igen, naccsága, de ők naccsádról is rettentőket mondanak, naccsága, megkövetem alássan, naccsága.
Néne megmerevedett.
— Miféléket?
— Nem szeretném kimondani, naccsága.
— Miféléket!
Soma megfontolta következő lépését. Nem sok választási lehetősége akadt.
— Rengeteg olyat, amik nem igazak, naccsága — jelentette ki, megalapozva saját igazolását amilyen korán csak lehetséges. — Mindenféléket. Hogy az öreg Verenc rossz király volt, és naccsád segítette a trónra, meg hogy múlt évben naccsád okozta azt a szörnyű telet, meg hogy a vén Semde tehene nem adott több tejet, azután, hogy rá tetszett nézni. Sok hazugságot, naccsága — tette hozzá lojálisan.
— Rendben — mondta Néne.
A fiú lihegő képébe vágta az ajtót, gondolatokba merülten állt egy percig, aztán elvonult a hintaszékéhez. Végül még egyszer így szólt:
— Rendben.
Egy kicsit később hozzátette:
— Ő biz' hülye vén ribanc, de nem hagyhatjuk, hogy az emberek csak úgy akármit csinálhassanak boszorkányokkal. Ha az ember egyszer elveszti a megbecsülést, nem marad semmije. Nem emlékszem, hogy a vén Semde tehenére néztem volna. És ki a fene a vén Semde?
Fölállt, levette ajtó mögötti kampójáról csúcsos kalapját, és, szúrósan meredve a tükörbe, számos vészjósló kalaptű segélyével helyére nyársalta. A kalaptűk egyesével csúsztak helyükre, olyan megállíthatatlanul, mint az Isten haragja.
Egy pillanatra eltűnt a melléképületben, s boszorkányköpönyegével jött vissza, ami takaróként szolgált beteg kecskéknek, amikor épp nem fogta egyéb munkára.
Valaha fekete bársony volt, mostanra csak fekete lett. Gondosan és megfontoltan fölerősítette egy fényét vesztett ezüst melltűvel.
Nincs az a szamuráj, Grálkereső lovag, aki valaha is ilyen ceremóniával öltözködött volna.
Végezetül Néne kihúzta magát, fölmérte sötét tükörképét az üvegben, a helybenhagyás halvány, keskeny mosolyát mosolyogta, s távozott a hátsó ajtón át.
A fenyegető látszatot csak kevéssé oszlatta el föl-lerohangálásának hangja odakünn, ahogy megpróbálta beindítani a söprűt.
Magrat szintén tükörben nézegette magát.
Előásott egy hajmeresztően zöld ruhát, amit arra terveztek, hogy egyszerre legyen feltáró és testhez simuló, és az is lett volna, ha Magrat esetében lett volna mit feltárni vagy simulni valamihez, ezért hát bepakolt egy pár összegömbölyített zoknit oda le az elejébe, erőfeszítést téve arra, hogy helyrehozza a szembetűnőbb hiányosságokat. Továbbá megkísérelt egy varázslatot a hajára, de mivel az természeténél fogva ellenállt a mágiának, eredeti formája máris kezdett visszatolakodni (vö. pitypang ernyőjével du. kettő tájt).