Ettől a logikai levezetéstől fölvidulva, elhúzódott oldalra, és lelkesen intett.
— Szabad az út, almaárus — mondta.
— Köszönöm — hálálkodott kedvesen Magrat. — Szeretnél egy almát?
— Köszönöm, nem. Még azt se ettem meg, amit a másik boszorkány adott — szemét forgatta. — Nem boszorkány. Nem boszorkány, egy almaárus. Almaárus. Ő csak tudja.
— Mennyi ideje ennek?
— Csak pár perce…
Mállotviksz Néne nem volt eltévedve. Nem az a fajta ember volt, aki valaha is eltévedne. Csupáncsak jelenleg, noha pontosan tudta, hogy Ő MAGA hol van, semmi másnak nem tudta a helyzetét. E pillanatban újra megérkezett a konyhába, siettetve a szakács idegösszeroppanását, aki valami zellert próbált nyárson sütni. A tény, hogy többen kíséreltek meg almát vásárolni tőle, mit sem javított hangulatán.
Magrat megtalálta az utat a Nagy Csarnokba, ami a nap ezen szakában üres és elhagyatott volt, eltekintve két őrtől, akik kockáztak. Felmet saját személyi testőrségének címeres zubbonyát viselték, s abbahagyták a játszmát, amint a lány föltűnt a színen.
— Nicsak, nicsak — mondta az egyik, szemtelenül fixírozva őt. — Jöttél, hogy szórakoztass minket, szépségem[13]?
— A tömlöcöt keresem — árulta el neki Magrat, akinek a „szexuális zaklatás” kifejezés pusztán szótagok gyűjteményét jelentette.
— Ki hitte volna! — mondta az egyik őr, odakacsintva a másiknak. — Szerintem ebben tudunk neked segíteni — föltápászkodtak, s közrefogták; a lány tudatában volt a két állnak, amiken tüzet lehetett volna csiholni, no meg az állott sör fojtogató bűzének. Az elméje kijjebb eső részeiről érkező kétségbeesett jelzések kezdtek áttörni acélkemény meggyőződésén, mely szerint rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek.
Több lépcsőfordulón kísérték le a folyosók nyirkos, boltíves útvesztőjébe, miközben Magrat sietve keresgélt valami udvarias módszert arra, hogy megszabaduljon tőlük.
— Figyelmeztetnem kell titeket — jelentette be végül —, hogy nem vagyok, noha tán annak látszom, egyszerű almaárus.
— Na, ne mondd!
— Valójában én boszorkány vagyok.
Ez nem keltette azt a hatást, amit remélt. Az őrök összenéztek.
— Egész jó — vigyorgott az egyik. — Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet megcsókolni egy boszorkányt. Errefelé azt mondják, hogy varanggyá változol tőle.
A másik őr oldalba bökte.
— Akkor szerintem — jegyezte meg annak a vontatott, kiérlelt hangján, aki azt hiszi, hogy amit most mindjárt mondani fog, az elképesztően vicces lesz —, te már évekkel ezelőtt megcsókoltál egyet.
A rövid hahota hirtelen félbeszakadt, amikor Magratot a falhoz penderítették, és közelről szemlélhette meg, lenyűgöző premier plánban, az őr orrlyukait.
— Na ide figyelj, babám — mondta a férfi. — Nem te vagy az első boszorka, akit elkaptunk egy fordulóra itt lenn, ha boszorka vagy egyáltalán, de lehet, hogy mázlid lesz, és élve kisétálhatsz. Ha kedves leszel hozzánk, érted?
Valahonnan a közelből rövid, átható sikoly hallatszott.
— Ez, tudod — magyarázta az őr —, egy olyan boszorkány volt, aki a keservesebbik utat választotta. Mindnyájunknak tehetsz egy szívességet, érted? Szerencséd, hogy összeakadtál velünk, de tényleg.
Keresgélő keze megakadt a vándorlásban.
— Mi ez? — kiáltotta Magrat sápadt arcába. — Egy kés? Egy kés? Szerintem ezt komolyan kell vegyük, nem gondolod, Hron?
— Meg kell kötözd a kezét és be kell tömni a száját — felelte sietve Hron. — Nem tudnak varázsolni, ha nem tudnak beszélni, vagy a kezüket mozgatni…
— Azonnal vegyétek le a kezetek róla!
Mindhárman végigbámultak a folyosón a Bolondra, aki csilingelt dühében.
— Ebben a másodpercben eresszétek el! — kiáltotta. — Vagy jelentelek titeket!
— Ó, jelentesz minket, mi? — válaszolta Hron. — És fog valaki is hallgatni rád, te fülzsírszínű kis hülye?
— Ez itt egy boszorkány, akit elfogtunk — mutatta ki a másik őr. — Szóval mehetsz és csilingelhetsz valahol máshol — visszafordult Magrathoz. — Szeretem, ha egy csajban van spiritusz — mondta, mint utóbb kiderült, a tényeknek meg nem felelően.
A Bolond közelgett a halálosan földühödtek merészségével.
— Mondtam nektek, hogy eresszétek el — ismételte meg.
Hron kardot rántott, és társara kacsintott.
Magrat ütött. Be nem tervezett, ösztönös ütés volt, megállító erejét jelentősen fokozta a gyűrűk és karperecek súlya; karja szélsebesen forgott, és zümmögő hangot adott ki egy ívben, ami fogva tartója állkapcsánál ért véget, s kétszer megpördítette a férfit, mielőtt halk sóhajjal kis halommá rogyott, mellesleg orcáján több okkult jelentőséggel bíró jelkép mintájával.
Hron tátott szájjal bámult rá, aztán Magratra nézett. Körülbelül ugyanabban a pillanatban emelte föl kardját, amikor a Bolond belecsapódott, és a két férfi együtt zuhant le küzdő rakásba. Mint a legtöbb kistermetű ember, a Bolond is a kezdeti eszeveszett lerohanásra számított, hogy majd előnyt biztosít számára, s tanácstalan volt a befejező szakaszt illetőleg, s valószínűleg pórul járt volna, ha Hron hirtelen nem ébred tudatára, hogy egy kenyérvágó kést szorítanak a torkához.
— Ereszd el — mondta Magrat, kilökve haját a szeméből.
Hron megmerevedett.
— Azon töprengsz, vajon tényleg elvágnám-e a nyakad — zihálta Magrat. — Én se tudom biztosan. Gondolj csak arra, mennyi izgalomban lesz együtt részünk, amíg rájövünk.
Lenyúlt a másik kezével, s gallérjánál fogva talpra rángatta a Bolondot.
— Honnan jött az a sikoltás? — kérdezte anélkül, hogy levette volna szemét az őrről.
— Valahonnan innen lentről. Őt ott tarják a kínzókamrában, és nekem ez nem tetszik, túl messzire megy, és nem tudok bejutni, és eljöttem, hogy keressek valakit…
— Nos, megtaláltál engem — közölte Magrat. — Te — szólította meg Hront —, itt maradsz. Vagy el is menekülhetsz tőlem. De nem fogsz minket követni.
Az őr bólintott, s utánuk bámult, amikor elsiettek a folyosón.
— Be van zárva az ajtó — említette meg a Bolond. — Mindenféle zajok hallatszanak, de az ajtó zárva van.
— Nos, ez végül is tömlöc, vagy nem?
— De nem szokás belülről bezárni őket!
És valóban, mozdíthatatlan volt. A másik oldalról csönd érkezett — dolgos, sűrű csönd, ami átkúszott a repedéseken, s kiömlött a folyosóra, az a fajta csönd, ami rosszabb, mint a sikoltozás.
A Bolond egyik lábáról a másikra szökdécselt, miközben Magrat az ajtó durva felületét vizsgálgatta.
— Tényleg boszorkány vagy? — érdeklődött. — Azt mondták, boszorkány vagy, tényleg így van? Nem úgy nézel ki, mint egy boszorkány, nagyon is… olyannak látszol, azaz… — elpirult. — Nem mint egy, tudod, banya, egyáltalán nem, hanem teljességgel gyönyörű… — a hangja csönddé vékonyodott.
A helyzet teljes mértékben az ellenőrzésem alatt áll, mondta Magrat magának. Sose hittem volna, hogy így lesz, de kristálytisztán gondolkozom.
És rájött, kristálytisztán, hogy a kitömés lecsúszott a derekába, a frizurája olyan, mintha egy higiéniát nem ismerő madárcsalád fészkelt volna benne, és a szemfestéke nem is annyira elkenődött, mint inkább elcsüggedt. A ruhája több helyen kiszakadt, a lába csupa karmolás, a karja csupa horzsolás, és, ki tudja, miért, majd' kibújik a bőréből örömében.
13
Senki sem tudja, hogy a férfiak miért mondanak ilyesmiket. Most már bármelyik pillanatban valószínűleg azt is közölni fogja, hogy szereti az olyan csajokat, akikben van spiritusz.