Szája kinyílt, mint valami kapu egy vörös pokolba.
— Őrség! — kiáltotta, és észrevette, hogy a Bolond az ajtóhoz közel lebzsel. — Bolond! Eredj az őrökért!
— Az őrök nem érnek rá. S már úgyis elmenőben vagyunk — mondta Néne. — Melyikőtök a herceg?
Felmet rózsaszín szemmel bámult rá félig összegörnyedt helyzetéből a sarokban. Szája sarkából vékony csíkban nyál folydogált, és vihogott.
Néne alaposabban megnézte. Azoknak a patakzó szemekben közepén valami más nézett vissza rá.
— Nem áll szándékomban okot adni neked rá — jelentette ki csöndesen. — De jobb lenne számodra, ha elhagynád ezt az országot. Köszönj le a trónról, vagy valami.
— Kinek a javára? — firtatta jegesen a hercegné. — Egy boszorkányéra?
— Nem fogok — közölte a herceg.
— Mit mondtál?
A herceg kihúzta magát, lesöpört egy kevés port ruhájáról, és Néne szeme közé nézett.
— Azt mondtam, nem fogok — válaszolta. — Azt hitte, hogy egy kevéske szimpla varázslat meg fog félemlíteni engem? A hódítás jogán én vagyok a király, s ezt nem tudja megváltoztatni, még maga sem. Ilyen egyszerű az egész, boszorka.
Közelebb húzódott hozzá.
Néne rámeredt. Még soha nem látott ehhez hasonlót. A fickó nyilvánvalóan őrült volt, de őrültsége mélyén rettenetes hideg épelméjűség bújt meg, tiszta csillagközi jégmag a kohó közepén. Korábban gyöngének vélte a pasast az erő vékony máza alatt, de a dolog ennél jóval messzebbre ment. Valahol mélyen a herceg elméjében, valahol a racionalitás eseményhorizontján túl, a tébolyodottság puszta nyomása őrültségét összesajtolta valami olyanná, ami keményebb a gyémántnál.
— Ha varázslással győz le engem, a mágia fog uralkodni — jelentette ki a herceg. — És azt nem teheti. És bármilyen király, aki a maga segítségével kerül uralomra, a hatalmában lesz. Banyaigában, úgy is mondhatnám. Amit ural a mágia, azt el is pusztítja. Magát is elpusztítaná, tudja jól. Ha ha.
Néne ökle elfehéredett, amikor a férfi közeledett hozzá.
— Lesújthat rám — mondta a herceg. — És talán találna is valakit, hogy a helyemre álljon. De neki bizony bolondnak kéne lennie, mert tudatában lenne, hogy a maga szemmelverése ott lóg a feje fölött, és ha nem lelne magánál tetszésre, nos, azon minutumban életével lakolna. Maga tiltakozhatna ellene, ahogy csak tetszik, de ő tudná, hogy a maga engedélyével uralkodik. És akkor egyáltalán nem is lenne király. Hát nincs igazam?
Néne másfele nézett. A másik két boszorkány hátramaradt, készen nyakuk behúzására.
— Azt kérdeztem, nincs igazam?
— De — felelte Néne —, igazad van…
— Igen.
— …de van valaki, aki legyőzhetne téged — tette hozzá lassan Néne.
— A gyerek? Jöjjön csak nyugodtan, ha fölnőtt. Fiatalember egy karddal, a végzetét beteljesítendő — gúnyolódott a herceg. — Roppant romantikus. De nekem számos évem lesz fölkészülni. Hadd próbálkozzon! — mellette Verenc király ökle áthasított a levegőn, és teljességgel elhibázta célját.
A herceg még közelebb hajolt, míg orra már csak egy hüvelykre volt Néne arcától.
— Eredjenek vissza a katlanhoz, vészbanyák — sugallta halkan.
Mállotviksz Néne úgy lépdelt Lancre Kastély folyosóin végig, mint egy óriási, mérges denevér, a herceg kacaja visszhangzott a feje körül.
— Adhatsz neki furunkulusokat vagy ilyesmit — javasolta Ángyi. — Az aranyér se rossz. Az engedélyezett. Nem akadályozza meg az uralkodásban, csak annyit jelent, hogy állva kell királykodjon. Azon mindig jót lehet röhögni. Vagy a végbéltályogon.
Mállotviksz Néne nem szólt semmit. Ha a düh hő lenne, a kalapja már tüzet fogott volna.
— Bár persze attól még elviselhetetlenebb lenne — jegyezte meg Ángyi, szedve a lábát, hogy lépést tartson. — Ugyanúgy a fogfájástól — oldalvást Néne rángatózó vonásaira sandított.
— Nem kell nyugtalankodj — mondta. — Nem csináltak semmi különösebbet velem. De azért köszönöm.
— Én nem aggódom miattad, Gytha Ogg — csattant föl Néne. — Csakis azért jöttem, mert Magrat idegeskedett. Én azt mondom, ha egy boszorkány nem tud magára vigyázni, akkor semmi joga magát boszorkánynak nevezni.
— Magrat jól csinálta a famegmunkálást, úgy gondolom.
Még zord haragja szorításában is, Mállotviksz Néne nem sajnált egy biccentést.
— Fejlődik — ismerte el. Mindkét irányban szétnézett a folyosón, aztán közelebb hajolt Ogg Ángyi füléhez.
— Nem adom meg neki azt az örömet, hogy elismerjem — jelentette ki —, de megfogott minket.
— Nos, nem is tudom — felelte Ángyi. — Jászónunk meg egynéhány markáns legény hamar meg tudnák…
— Láttál egyet-kettőt az őrök közül. Nem a régi gárda tagjai. Ezek nehéz fiúk.
— Adhatnánk egy kis segítséget a mieinknek…
— Nem használna. Az embereknek maguknak kell az ilyen dolgokat megoldaniuk.
— Ha te mondod, Eszme — egyezett bele Ángyi jámborul.
— Mondom, bizony. A mágia arra való, hogy uraljuk, nem uralkodásra.
Ángyi bólintott, és aztán, visszaemlékezve egy ígéretre, lenyúlt, és fölszedett egy szikladarabkát az alagút alján lévő zúzalékból.
— Azt hittem, elfelejtette — szólalt meg a király kísértete a fülénél.
Odébb a folyosón a Bolond Magrat után szökdécselt.
— Láthatnálak újra? — tudakolta.
— Nos… nem is tudom — válaszolta Magrat, s szíve önelégült dalra fakadt.
— Mit szólnál a ma estéhez? — kérdezte a Bolond.
— Ó, nem — felelte Magrat. — Nagyon sok dolgom van ma este — eredetileg az állt szándékában, hogy elfészkel egy bögre forró tejjel meg Pityergi Komámasszony jegyzetfüzeteivel a kísérleti asztrológiáról, de ösztönei megsúgták, hogy fáradságos küzdelmek elé kell állítani bármilyen udvarlót, csak hogy jobban törje magát utána.
— Hát akkor holnap este? — a Bolond nem tágított.
— Azt hiszem, meg kéne mossam a hajam.
— Szabaddá tudnám tenni a péntek estét.
— Mi nagyon sokat dolgozunk éjszaka, tudod…
— Akkor hát délután.
Magrat tétovázott. Talán az ösztönei tévednek.
— Nos… — mondta.
— Két óra körül. A tó melletti réten, rendben?
— Nos…
— Akkor ott találkozunk. Rendben? — kérte kétségbeesetten a Bolond.
— Bolond! — a hercegné hangja végigvisszhangzott a folyosón, s a férfi arcán rettegés suhant át.
— Mennem kell — közölte. — A réten, oké? Majd viselek valamit, hogy rám ismerj. Rendben?
— Rendben — visszhangozta Magrat, kitartásának puszta nyomásától hipnotizálva. Megfordult, és a másik két boszorkány után szaladt.
Pokoli fölfordulás volt a kastélyon kívül. A tömeg, ami ott volt Néne érkezésekor, jelentős mértékben gyarapodott, s beáramlott az immár őrizetlen kapun, és az erőd körül csobogott. A polgári engedetlenség új dolog volt Lancréban, de a lakosok máris elsajátították némelyik alapvetőbb megnyilvánulási formáját, ti., a gereblyék és sarlók fenyegető rázogatását a levegőben, egyszerű föl-le mozdulatokkal, grimaszok és „Hörrh!” kiáltások kíséretében, bár egy pár polgár, akik nem teljesen fogták föl az elképzelés lényegét, zászlókat lengetett, és éljenzett. A haladóbb szintet elért diákok már a gyúlékonyabb épületekkel szemeztek a falakon belül. Több forró húspástétom valamint kifliben-kolbász árus bukkant elő a semmiből[14], s most élénk kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le. Igen-igen rövidesen valaki elkezd hajigálni.
14
Mindig ezt teszik, mindenütt. Senki sem látja őket megérkezni. Az a logikus magyarázata ennek, hogy a koncesszióval együttjár a bódé, a papírcsákó, és egy kicsiny, gázmeghajtású időgép.