— Hol nem? — firtatta az asszony.
— Akárhol — válaszolta kapkodva a Bolond.
— Ostoba fickó! Mindenki van valahol.
— Úgy értem, méltóságod mindenhol volt, csak nem a lépcső tetején — felelte a Bolond.
— Melyik lépcső?
— Bármelyik lépcső — mondta a Bolond, aki már kezdett izzadni. — Határozottan emlékszem, hogy nem láttam méltóságod!
A hercegné egy ideig méregette.
— Mindaddig, amíg emlékszel erre — közölte. Megdörzsölte állát, ami hallható reszelős hanggal járt.
— A valóság pusztán a gyönge szavak, azt mondod. Így hát a szavak a valóság. De hogyan válnak a szavak történelemmé?
— Nagyon jó darab volt az a színjáték, amit láttam — álmodozott Felmet. — Voltak benne harcok, és senki se halt meg igaziból. Meg néhány egész jó beszéd, azt gondoltam.
Újabb smirglinesz hangzott a hercegné felől.
— Bolond?
— Úrnőm?
— Tudnál írni egy darabot? Egy drámát, ami körbejárná a világot, egy színművet, amire sokáig emlékeznek azután, hogy a pletyka már halott?
— Nem, úrnőm. Ahhoz különleges tehetség kell.
— De tudnál találni valakit, akinek van?
— Vannak olyan emberek, úrasszonyom.
— Találj egyet — motyogta a herceg. — Keresd meg a legjobbat. Keresd meg a legjobbat. Az igazságot nem lehet véka alá rejteni. Keress egyet.
A vihar szünetet tartott. Nem akart így tenni, de szünetelt. Két hetet töltött a Körkörös-tenger fölött egy híres anticiklon szerepének betanulásával, készen a beugrásra, mindennap odament, ott lebzselt a hidegfront körül, hálásan a legkisebb lehetőségért, hogy alkalmankint tövestül kicsavarjon egy fát, vagy elsodorjon magával egy tanyát bármelyik rendelkezésre álló, általa választott smaragdvárosba. Ám sosem adódott egy igazi kitörési lehetőség az időjárásban.
Azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy még a múlt nagy viharai — az 1789-es Óriás Orkán, például, vagy Hurrikán Zelda és az ő Döbbenetes Békaesője — is át kellett essenek az ilyesmin pályájuk valamelyik szakaszán. Ez csupán az időjárás nagyszerű hagyományának része.
Meg különben is, jót nyújtózkodott egy afféle pantomimban lenn a síkságon, milliókhoz juttatva el az évszaknak megfelelő havazást és megfagyást. Csak bele kell törődjön abba, hogy újra itt van fönn, s nem nagyon van mit tennie a hanga meglengetésén kívül. Ha az időjárás ember lenne, ez a vihar azzal töltené el az idejét, hogy papírcsákót visel egy hamburger pokolban.
Jelen pillanatban három alakot figyelt, akik lassan mozogtak keresztül a fenyéren, eltökélten azonos cél felé haladva, egy kopasz folt irányába, ahol a menhir áll, vagy legalábbis állni szokott, bár most éppen nem volt látható.
A vihar fölismerte a közeledőket, régi barátok és ínyencek, ezért üdvözlésképp előbűvölt egy rövid, az évszakhoz nem illő égzengést. Amit teljesen semmibe vettek.
— Az átkozott kövek eltűntek — mondta Mállotviksz Néne. — Akárhány legyen is belőle.
Sápadt volt az arca. Nyúzottnak is lehetne mondani; bár persze ritka dolog, hogy valaki azt ép bőrrel ússza meg, s ő ott állt szőröstül-bőröstül. Úgy nézett ki, mint aki nem ismer tréfát. Legfeljebb a gonoszt.
— Gyújtsd meg a tüzet, Magrat — tette hozzá gépiesen.
— Merem állítani, hogy mindnyájan jobban fogjuk érezni magunkat egy csésze teától — jelentette ki Ogg Ángyi, mániaként forgatva szájában a szavakat. Kotorászott kendője mélyén. — Meg valamitől benne — egészítette ki mondandóját, előhalászva egy kis almóriumos palackot.
— Az alkohol öl, butít és beszennyezi a lelket — tiltakozott Magrat erényesen.
— Én soha nem iszom — közölte Mállotviksz Néne. — Tiszta fejre lesz szükségünk, Gytha.
— Egy csöppecske a teádba még nem ivás — szögezte le Ángyi. — Orvosság. Jó fagyos szél fúj itt fönn, nővéreim.
— Na jó — egyezett bele Néne. — De csak egy cseppet.
Csöndben ittak. Végül Néne megszólalt:
— Nos, Magrat. Te mindent tudsz erről a gyülekezet ügyről. Akkor akár jól is csinálhatjuk. Mi a következő teendő?
Magrat tétovázott. Nem volt elegendő lelkiereje arra, hogy mezítelen táncolást javasoljon.
— Van egy ének — mondta. — A teliholdat magasztaló.
— Nem is teli — mutatta ki Néne —, hanem hogyishíjják. Fölfúvódott.
— Domború — tette hozzá szolgálatkészen Ángyi.
— Azt hiszem, hogy az ének általánosságban dicsőíti a teliholdat — reszkírozta meg Magrat. — És aztán fokoznunk kell a tudatosságunk. Attól tartok, ahhoz viszont tényleg kell a telihold. A holdak nagyon fontosak.
Néne hosszú, méregető pillantást vetett rá.
— Ez lenne hát a modern boszorkányság, mi? — tudakolta.
— Részben, Néne. Még van sok más is.
Mállotviksz Néne fölsóhajtott.
— Mindenkinek a magáé, aszondom. Itt süllyedjek el, ha hagyom, hogy egy fénylő sziklagömb előírja nekem, hogy mit kell tenni.
— Igen, egye meg a fene az egészet — értett egyet Ángyi. — Inkább átkozzunk meg valakit!
A Bolond óvatosan osont az éjjeli folyosókon. Semmiféle kockázatot nem vállalt. Magrat aprólékos beszámolóban részesítette Csöves szokásos viselkedéséről, és a Bolond kölcsönvett egy pár kesztyűt meg egy afféle fémfátylat a kastély öröklődő páncélkészletéből.
Elért a lomtárhoz, óvatosan fölemelte a kallantyút, belökte az ajtót, s aztán a falhoz tapadt.
A folyosó kicsivel sötétebb lett, ahogy az intenzívebb sötétség a szoba belsejéből kiömlött, és összekeveredett a már ott lévő sokkal világosabb sötétséggel.
Ettől eltekintve, semmi. Az ajtón át kizúduló gyilkos, köpködő, fölbőszült szőrlabdák száma egyenlő volt a nullával. A Bolond ellazult, s beszivárgott a szobába.
Csöves a férfi fejére pottyant.
Hosszú volt a nap. A helyiség nem kínálta az élet azon teljességét, amit Csöves elvárt és megkövetelt. Az egyetlen érdekes pont a délelőtt közepe tájt egy egérkolónia fölfedezése volt, amely nemzedékeket töltött a Lancre történelmét ábrázoló fölbecsülhetetlen értékű faliszőnyeg keresztülrágásával, és már egészen Murune királyig (709-745) jutottak, akit elért a rettenetes végzet[15], amikor velük is ez történt. Karmát kifente Lancre egyetlen királyi vámpírjának, Fölnyársaló Grimnir királynőnek (1514-1553, 1553-1557, 1557-1562, 1562-1567 és 1568-1573) mellszobrán. Reggeli szertartásos mosakodását egy ismeretlen monarcha portréján végezte el, ami már kezdett föloldódni. Mostanra unta magát, és dühös is volt.
Végighúzta karmait azon a helyen, ahol a Bolond fülének kellett volna lenni, és fémes, karistoló nesznél nem kapott több ellenértéket.
— Nem leszel jó kisfiú? — mondta a Bolond. — Nyau, nyau, miau.
Ez izgatta Csövest. Az egyetlen másik személy, aki valaha is így beszélt hozzá, Ogg Ángyi volt, s mindenki más „Hrrtűnésinnétkifeleterrohattdög” szavakkal szólította meg. Nagyon óvatosan lehajolt, kíváncsisága fölkeltve az új tapasztalatnak köszönhetően.
A Bolond szemszögéből egy tótágast álló, gonosz tekintetű érdeklődést kifejező macskaarc ereszkedett le lassan látómezejébe.
15
Egy vörösen izzó piszkavas, egy árnyékszék, tíz font eleven angolna, a befagyott folyó három mérföld hosszú szakasza, egy hordó bor, két tulipánhagyma, számos mérgezett fülönfüggő, egy osztriga, és egy nagydarab, fakalapácsos férfi bevonásával. Murune király nem könnyen kötött barátságot.