— Egy szempillantással se időnek előtte! — csattant föl. — Nem hinném, hogy több maradt benne pár perc repülésnél. Gyerünk, mozogj már!
Kinyújtotta egyik kezét. Magrat is. Ingatagon, a söprűk billegtek és rázkódtak egymás légörvényében, összeérintették ujjbegyeik.
Magrat karja bizsergett, ahogy az erő föláramlott rajta[16]. Néne söprűje előrerándult.
— Hagyj egy kicsit nekem — kiáltotta Magrat. — Le kell még szállnom!
— Az nem lesz nehéz — sikította túl Néne a szél süvítését.
— Úgy értem, biztonságosan!
— Boszorkány lennél, vagy nem? Erről jut eszembe, hoztál kakaót? Megfagyok idefönn!
Magrat kétségbeesetten bólintott, s szabad kezével odanyújtott egy szalmakosarat.
— Rendben — mondta Néne. — Jól végzett munka. Viszlát a Lancre-hídnál!
Kibontotta ujjait a fogásból.
Magrat elsodródott az ostorozó szélben, szorosan tapadva a söprűnyélhez, ami, attól tartott, körülbelül annyi felhajtóerővel rendelkezett, mint egy darab tűzifa. Határozottan nem volt arra képes, hogy fönntartson egy felnőtt nőt a gravitáció hívogató ujjai ellenében.
Miközben az erdő teteje felé bukdácsolt lefelé egy hosszú, lapos zuhanórepülésben, azon járt az esze, hogy lehet valami hízelgő abban, ahogy Mállotviksz Néne eltökélten visszautasítja más emberek problémáinak tekintetbe vételét. Ez azt jelenti, hogy az öreg boszorkány figyelemre méltó véleménye szerint, az illetők határozottan képesek ezeket saját maguk megoldani.
Valószínűleg esedékes lenne valamiféle Változtató bűvige.
Magrat összpontosított.
Nos, ez láthatólag működik.
Valójában semmi, amit halandó ember láthatott volna, nem változott meg. Amit Magrat elért, az csak a szellemi folyamatok puszta finomszabályozása volt, egy tanácstalan és kissé megrémült, feltartóztathatatlanul a barátságtalan föld felé sikló nőből egy tisztafejű, derűlátó, és pozitívan gondolkodó nővé, aki tényleg összeszedte magát, teljes mértékben felelősséget vállalt saját életéért, és általánosságban tudta, hogy honnan jön, habár, sajnálatos módon, az, ahová tartott, semmilyen módon nem változott. De sokkal jobban érezte magát tőle.
Megmakacsolta magát, s kényszerítette a söprűt, hogy kiadja erejének utolsó csöppjeit egy rövid föllobbanásban, ami továbbhajtotta őt a fáktól néhány lábnyira cikcakkban suhanva. Amikor a söprű újra ellankadt, s elkezdett barázdát szántani az éjféli levelek közt, Magrat megfeszült, röpke imát intézett az erdő akármely istenéhez, aki esetlegesen épp odahallgat, hogy valami puhán landolhasson, és elengedte.
Háromezer ismert főbb istenség létezik a Korongon, és kutató teológusok minden héten újabbakat fedeznek föl. Eltekintve a sziklak, fák és vizek jelentéktelen isteneitől, csak ketten keresik föl gyakran a Kostetőt — Hoki, félig ember, félig kecske, és teljesen sületlen viccek mestere, akit száműztek a Megnemnyilvánul-lakból, mert fölheccelte Vak Iót, az istenek főnökét, a jó öreg robbanó fagyöngy tréfával, valamint Herne, a Vadászott, riadt és félénk istene minden kis szőrös állatnak, amelynek az a végzete, hogy élete kurta, fogak közt roppanó csikkanással fejeződjék be…
Bármelyikük pályázhatott volna a kis csodára, ami akkor megtörtént, mert — egy hideg sziklákkal, fűrészfogas rönkökkel és tüskebokrokkal teli erdőben — Magrat valami puhán landolt.
Eközben Néne útjának második szakaszán a hegyek felé gyorsult. Elfogyasztotta a sajnálatos mód langyos kakaót, és, helyénvaló környezetvédő megfontolással, akkor ejtette le a palackot, amikor egy tengerszem fölött haladt el.
Kiderült, hogy Magrat elképzelése a tápláló étekről két szelet, levágott héjú zsázsával meghintett tojásos szendvics, és, Néne észrevette, mielőtt elfújta volna a szél, egy-egy kicsiny szál petrezselyem, amit nagy gonddal és műértéssel helyeztek el mindegyik tetején. Néne egy darabig szemlélte a szendvicseket. Aztán megette őket.
Egy szakadék tátongott, még mindig a téli hótól fuldokolva. Mint egy csöpp szikra a sötétben, egy fénypetty a Kostető mérhetetlenségével szemben, Néne megküzdött a hegyek útvesztőjével.
Hátrébb az erdőben Magrat fölült, s szórakozottan kicibált egy gallyat a hajából. Néhány öllel arrébb a söprű keresztülesett a koronákon, leveleket záporozva.
Egy nyögés meg lagymatag csilingelés arra késztette, hogy belebámuljon a homályba. Egy kivehetetlen alak négykézláb keresgélt valamit.
— Rajtad landoltam? — firtatta Magrat.
— Valaki azt tette — válaszolta a Bolond.
Közelebb másztak egymáshoz.
— Te?
— Te!
— Mit csinálsz itt?
— Frigyelj, a földön sétáltam — felelte a Bolond. — Sokan teszik, tudod. Úgy értem, tudom, hogy mások már korábban is csináltak ilyet. Nem eredeti. Valószínűleg a fantázia hiányára vall, de, nos, nekem mindig elég jónak tűnt.
— Megütöttelek?
— Azt hiszem, egy-két csengettyűm sose lesz a régi — a Bolond matatott az avarban s végül rálelt gyűlölt sipkájára. Ami csörömpölt.
— Teljesen beléjük lett esve, hitemre — mondta, de azért föltette. Úgy tűnt, ettől jobban érzi magát, s folytatta. — Eső, igen, jégverés, rendben, még szikladarabok is. Hal és kisebb békák, oké. Nők, nem, legalábbis eddig. Számíthatok erre a jövőben is?
— Átkozottul kemény fejed van — jelentette ki Magrat talpra állva.
— Csak az illemtudás tartóztat meg a kommentártól — közölte a Bolond, majd észbe kapva gyorsan hozzátette. — Esedezem.
Újra egymásra bámultak, elméjük száguldott.
Magrat azt gondolta: Ángyi azt mondta, nézzem meg alaposan. Őt nézem. Pont ugyanolyannak látszik. Egy szomorú, alacsony fickó nevetséges bolondruhában, gyakorlatilag púpos.
Aztán, ugyanúgy, ahogy egy pár véletlenszerű kidudorodás egy felhőben hirtelen gályává vagy bálnává válik a szemlélő szemében, Magrat rádöbbent, hogy a Bolond nem alacsony. Legalább átlagos magasságú, csak kicsivé teszi magát, válla összehúzásával, lába begörbítésével, és félig guggoló járásmódjával, amitől úgy néz ki, mintha ott helyben ugrabugrálna.
Vajon mi mást vett még észre Gytha Ogg? gondolta kíváncsian.
A Bolond megdörzsölte a karját, s féloldalasan rámosolygott.
— Föltételezem, nem tudod, hogy hol vagyunk — mondta.
— A boszorkányok sosem tévednek el — felelte határozottan Magrat. — Bár ideiglenesen elhányódhatnak. Lancre odaát van, abba' az irányba', szerintem. Ha nem haragszol, most keresnem kell egy hegyet.
— Hogy lásd, hol vagy?
— Hogy lássam, mikor, azt hiszem. Ma éjszaka rengeteg varázslat zajlik.
— Tényleg? Akkor azt hiszem, elkísérlek — tette hozzá a Bolond lovagiasan, miután óvatosan belemeredt a fák kísértette homályba, ami szemlátomást közte meg padlókövei között terült el. — Nem szeretném, ha bármi történne veled.
Néne laposan ráfeküdt a söprűre ahogy az előrerontott, át a hegyek emberi láb sosem taposta szakadékjain, elölről oldalra hajolgatva abban a reményben, hogy esetleg ennek lesz valami hatása a kormányzásra, ami különösképp egyre nehezebbnek tűnt. Mögötte elhaladásának légörvénye megkavarta és furábbnál furább formákba csavarta a hulló havat. Az egész télen jégkorszakba burkolózó völgyek fölött egyensúlyozgató hókéreg ágaskodó hullámai megremegtek, s aztán megkezdték a hosszú, hangtalan zuhanást. A boszorkány repülését egy-egy lavina dübörgése tette nyomatékosabbá.
16
Valószínűleg ez volt az első kísérlet egy söprű föltöltésére hajtóanyaggal repülés közben.