Hwel sóhajtott. Tamasján emlékezőtehetsége a rosszkor tett megjegyzésekre egyszerűen mesés volt.
— Rendben — mondta. — De csak egy pohárral. Valami tisztességes helyen.
— Ígérem — Tamasján megigazgatta a kalapját. Amin meredezett egy toll. — Jut eszembe — folytatta —, pontosan hogyan kell gallér alá önteni?
— Azt hiszem, csak az a lényeg, hogy a nagyobb része mellé menjen — válaszolta Hwel.
Ahogy az Ankh-folyó vize jóval sűrűbb, és határozottan több egyéniséggel bír, mint a közönséges folyóvíz, úgy a Megfoltozott Dob ájere is sokkalta zsúfoltabb a normális levegőnél. Olyan, mint a száraz köd.
Tamasján és Hwel nézték, ahogy kiömlik az utcára. Az ajtó kivágódott, és egy ember érkezett háttal, valójában hozzá sem érve a földhöz, míg az utca túloldalán bele nem csapódott a falba.
Egy óriási troll, akit a tulajdonosok némi rend megőrzése végett alkalmaztak, kijött két további elernyedt testet húzva, amiket aztán elhelyezett a macskaköveken, egyszer-kétszer belerúgva a lágyabb részekbe.
— Szerintem itt korhelykednek, nem gondolod? — mondta Tamasján.
— Úgy tűnik — felelte Hwel. Megborzongott. Utálta a kocsmákat. Az emberek örökké a fejére teszik az italuk.
Gyorsan besurrantak, mialatt a troll az egyik eszméletlen részeget lábánál fogva föltartotta, s az illető fejét ütemesen a kockakövekbe verve, elrejtett értékek után kutatott.
A Dobban iszogatást az ingoványba fejesugráshoz szokták hasonlítani, azzal az apró különbséggel, hogy az aligátorok először nem a zsebed tartalmát csenik el. Kétszáz szem figyelte a párt, ahogy áttülekedtek a tömegen a bárhoz, száz száj tartott szünetet az ivásban, káromkodásban vagy esedezésben, és kilencvenkilenc homlok ráncolódott össze a töprengés erőfeszítésétől, hogy eldöntsék, az újonnan jöttek vajon az A kategóriába esnek, akiktől jobb megijedni, vagy B-be, akiket jó megijeszteni.
Tamasján úgy sétált keresztül a sokadalmon, mintha ő lenne itt az úr, és, az ifjúság elhamarkodottságával, megkocogtatta a bárpultot. A meggondolatlanság nem az életbenmaradás jellemző vonása a Megfoltozott Dobban.
— Két pinttel a legjobbik söréből, kocsmáros — rendelte, olyan gondosan megválasztott hangnemben, hogy a csapos azon kapta magát, engedelmesen tölti az első korsót, még mielőtt elhaltak volna a visszhangok.
Hwel fölnézett. Jobbján egy szerfölött nagy darab férfi állt, több hatalmas bika külsejét viselve, valamint lényegesen több láncot, mint amennyi egy hadihajó kikötéséhez szükséges. Egy arc, ami úgy nézett ki, akár egy szőrös építkezési terület, meredt le rá.
— Ördög és pokol! — mondta. — Ez egy rohadt kerti dísz.
Hwel ereiben megfagyott a vér. Lévén kozmopoliták, Morpork népe fesztelen, gyakorlatias modorban viszonyul a nem emberi fajokhoz, úm. fejbe vágja őket egy téglával, s bedobja őket a folyóba. Ez nem vonatkozik a trollokra, mert rendkívül nehéz faji előítélettel viseltetni olyan lényekkel szemben, akik hét láb magasak és képesek átharapni a falakat — legalábbis sokáig. De a három láb magas népséget abszolúte arra tervezték, hogy diszkriminálni lehessen őket.
Az óriás megbökdöste Hwel feje búbját.
— Hol van a horgászbotod, kerti dísz? — firtatta.
A csaplár odalökte a korsókat a sörtócsás pulton.
— Tessék — mondta, gúnyosan vigyorogva. — Egy pint. Meg egy fél.
Tamasján szólásra nyitotta száját, de Hwel élesen megbökte a térdét. Tűrjük el, tűrjük el, osonjunk innét, amilyen hamar csak lehet, az az egyetlen lehetőség…
— Meg aztán hol van a kis hegyes sipkád? — faggatózott a szakállas ipse.
A terem elcsöndesedett. Úgy látszott, eljött a kabaré ideje.
— Azt kérdeztem, hol van a hegyes sipkád, kuka?
A csapos megmarkolta a szögekkel kivert fütyköst, ami a bárpult alatt lakozott, biztos, ami biztos, és így szólt:
— Ööö…
— A kerti díszhez beszéltem itten.
A férfi megfogta itala maradékát, és gondosan a hallgató törpe fejére öntötte.
— Nem fogok többet itten inni — motyogta, amikor még ez sem ért el hatást. — Épp elég rossz, hogy beengednek makikat inni, de a pigmeusok…
Most a kocsmában a csönd egy egész új intenzitást nyert, amiben egy lassan hátralökött zsámoly hangja olyannak hangzott, mint a végítélet harsonacsikorgása. Minden szem a terem másik vége felé fordult, ahol a Megfoltozott Dob egyetlen olyan italozója ült, aki a C kategóriába tartozott.
Amit Tamasján a pultra görnyedt öreg zsáknak vélt, kinyújtotta karjait és… további karokat is, csakhogy azok lábak voltak. Egy szomorkás, gumiszerű arc fordult a beszélő felé, kifejezése olyan mélabús, akár az evolúció homálya. Mulatságos szája föl-húzódott a sarkaknál. A fogai abszolúte nem voltak komikusak.
— Ööö — szólalt meg ismét a kocsmáros, hangja még saját magát is megrémítette ebben a rettentő, emberszabású csendben. — Nem hinném, hogy ezt komolyan gondolta, igaz? Amit a makikról mondott, he? Nem igazán, ugye?
— Mi a fene az? — sziszegte Tamasján.
— Azt hiszem, egy orangután — válaszolta Hwel. — Egy emberszabású majom.
— A maki az maki — szögezte le a szakállas ürge, minek hallatán többen a Dob gyorsabb fölfogású vendégei közül araszolni kezdtek az ajtó irányába. — Úgy értem, és akkor mi van? De ezek a rohadt kerti díszek…
Hwel ökle teljes erővel ütött — ágyékmagasban.
A törpék félelmetes harcosok hírében állnak. Bármelyik három láb magas fickókból álló faj, amely előszeretettel használ csatabárdot s úgy megy az ütközetbe, mintha az bajnoki favágó verseny lenne, hamarosan a szóbeszéd tárgya lesz. De az évek, melyek során pöröly helyett pennát forgatott, valamivel mérsékelték Hwel ökölcsapásának megállító erejét, és a törpe ott végezte volna, amikor a nagy darab fickó fölüvöltött s kardot rántott, ha egy pár finom, bőrszerű kéz nem rántotta volna ki azonnal a kezéből, és, csupán kevéske erőkifejtéssel, kettébe nem hajtja[17].
Amikor az óriás fölhörrent és megfordult, egy kar, akár két összegumizott s vörös szőrrel borított söprűnyél, bonyolult mozdulattal kinyúlt, s olyan keményen vágta állkapcson, hogy több hüvelyknyire emelkedett a levegőben, s egy asztalon ért földet.
Akkorra, amikorra az asztal belesiklott egy másikba, s fölborított két padot, elegendő ösztönzés gyűlt össze az éjszaka rég esedékes verekedéséhez, különösen mert a nagy darab fickónak akadt néhány cimborája. Mivel senkinek sem szottyant kedve megtámadni az emberszabásút, aki álmodozva leemelt egy palackot a polcról, és letörte az alját a pulton, általános elvi alapokon mindenki azt ütötte, aki történetesen a közelében tartózkodott. Ez teljességgel az etikettnek megfelelő viselkedés kocsmai verekedések esetében.
Hwel odasétált az asztal alatt, s maga után húzta Tamasjánt, aki mindezt nagy érdeklődéssel szemlélte.
— Szóval ilyen a dáridó. Mindig kíváncsi voltam rá.
— Azt hiszem, talán jó ötlet lenne, ha most távoznánk — javasolta eltökélten a törpe. — Mielőtt még, tudod, valami baj lesz.
Puffanás hallatszott, amikor valaki fölöttük landolt az asztalon, s a törő üveg csilingelése.
— Szerinted ez igazi dáridó, vagy csupán duhajkodás? — firtatta Tamasján vigyorogva.
— Egy percen belül elkezdődik a vérengzés, fiam!
17
Ezen a ponton esetleg szükséges némi magyarázat Néhány évvel korábban a Láthatatlan Egyetem — a Korong legelső varázslóképző intézménye — varázskönyvtárának Könyvtárosát orangutánná változtatta egy mágikus baleset ezen a balesetekre hajlamos akadémián, aki azóta hevesen ellenállt minden jószándékú visszaváltoztatasi erőfeszítésnek. Először is, a hosszabb karok és kapaszkodó lábujjak sokkal könnyebbé teszik a közlekedést a magasabb polcok körül, és az emberszabású majomság azt jelenti, hogy egyáltalán nem kell foglalkozz ezzel az egész