Tamasján biccentett, s visszakúszott, ki a csetepatéba. Hwel hallotta, ahogy valamivel odacsap a bárpultra, és csöndet kér.
Hwel pánikba esve kulcsolta karját a feje köré.
— Nem úgy értettem…
Valójában a csöndre intés elégségesen ritka eseményszámba megy egy kocsmai verekedés kellős közepén ahhoz, hogy Tamasján tényleg csöndet kapjon. Amit aztán megtöltött.
Hwel összerezzent, amikor a fiú hangja fölcsendült, tele önbizalommal és abszolút első osztályú kivetítéssel.
— Fivéreim! Mert hadd nevezzek minden férfit fivéremnek, aki ezen éjszaka…
A törpe nyakát nyújtogatta, hogy láthassa Tamasjánt egy széken állva, egyik keze az előírásos szónoki modorban a magasba emelve. Körülötte az emberek élőképként megmeredtek egymás baja alapos ellátásának aktusa közben, fejüket a fiú felé fordították.
Odalenn, asztallap magasságban Hwel ajka tökéletes szinkronban mozdult a szavakkal, ahogy Tamasján folytatta az ismerős monológot. Megkockáztatott egy újabb kikukucskálást.
A küzdő felek fölegyenesedtek, összeszedték maguk, megigazgatták tunikájuk redőit, s bocsánatkérően pislantottak egymásra. Igazából többen közülük vigyázzba vágták maguk.
Még maga Hwel is érezte, hogy megpezsdül a vére, és ő írta a beszédet. Fél éjszakát gürcölt vele, évekkel ezelőtt, amikor Kedélyvámos kijelentette, hogy kellene még öt perc Az Ankh Királyá-nak Harmadik Felvonásába.
— Irkálj nekünk valamit, amiben van egy kis tűz — rendelte meg. — Egy kis lendület meg fortyongás, tudod. Valami, amitől fölforr a vér, és némi gerincet ültet a félkrajcáros székeken ülő felebarátainkba. És csak olyan hosszú, hogy ki tudjuk cserélni a díszleteket.
Akkoriban kissé szégyellte azt a darabot. A híres Morporki Csata, erősen gyanította, abból állt, hogy kábé kétezer férfi eltévedt a mocsárban egy hideg, esős napon, és rozsdás kardjaikkal az örök feledésbe kaszabolták egymást. Ugyan mit mondhatott volna Ankh utolsó királya egy csapat toprongyos fickónak, akik tudták, hogy az ellenség túlerőben van, egy sima átkaroló hadművelettel túlszárnyalta őket, túljárt az eszükön és túlélhetetlen? Valami marót, valami lelkesítőt, valami olyat, amilyen egy korty pálinka a haldoklónak; semmi logikusát semmi magyarázkodást, csak szavakat amelyek közvetlenül behatolnak a kimerült férfi agyába és újra talpra állítják a golyóinál fogva.
És most láthatta, hogyan hat.
Hinni kezdte, hogy a falak szétfoszlottak, hogy hideg köd permetezik az ingoványon, amelynek fojtogató csöndjét csak a dögevő madarak türelmetlen rikoltásai tönk meg…
És ez a hang.
És igenis ő írta ezeket a szavakat, mind az övé, nincs az a félőrült király, aki valaha is így beszélt volna. És csak azért írta mindezt hogy betömjön egy lyukat hogy a keretre feszített zsákvászonra festett kastélyt be lehessen suvasztani valami függöny mögé, s ez a hang fogta a szavai szénporát s gyémántokkal töltötte be a teret.
Én alkottam ezt a szöveget gondolta Hwel. De nem tartozik hozzám. Hozzá tartozik.
Nézd ezeket az alakokat. Egynek se volt soha egyetlen hazafias gondolata sem, de ha Tamasján megkérné őket, ez a csapat részeg ma éjjel megrohanná a Patrícius palotáját. És valószínűleg győznének.
Csak abban reménykedem, hogy a szája sose kerül rossz kezekbe…
Amikor az utolsó szótagok elhaltak, fehéren izzó visszhangjuk tüzes bélyeget nyomva minden egyes agyba a teremben, Hwel megrázta magát, előmászott rejtekhelyéről, és rácsapott Tamasján térdére.
— Gyerünk innen most azonnal, te bolond — sziszegte. — Még mielőtt elmúlik a hatás.
Eltökélten megmarkolta a fiú karját, átadott két tiszteletjegyet a meghökkent kocsmárosnak, s fölsietett a lépcsőn. Meg sem állt, míg egy utcával odébb nem értek.
— Azt hittem, egész jól csináltam — jegyezte meg Tamasján.
— Túlságosan is jól, szerintem.
A fiú megdörgölte a kezét.
— Rendben. Hová megyünk ezután?
— Ezután?
— Fiatal még az éjszaka!
— Dehogy, az éjszaka halott. A mai nap az, ami még fiatal — vágta rá sietve a törpe.
— Nos, én még nem megyek haza. Nincs valami barátságosabb hely? Valójában még nem is ittunk semmit.
Hwel sóhajtott egyet.
— Egy trollvendéglő — folytatta Tamasján. — Hallottam róluk. Van néhány odalenn a Gyehennában[18]. Szeretnék látni egy trollvendéglőt.
— Azok csakis trolloknak vannak fönntartva, fiú. Folyékony lávát lehet inni, szól a rock, és sajtos-chutneys ízesítésű kavicsot lehet harapni.
— És a törpebárok?
— Utálnád — jelentette ki Hwel hevesen. — Különben is, kifogynál a belmagasságból.
— Földhözragadt lebujok, mi?
— Közelítsd meg így… szerinted milyen sokáig tudnál énekelni az aranyról?
— Sárga és zörög és mindenfélét lehet vásárolni érte — felelte kísérleti jelleggel Tamasján, miközben átvágtak a tömegen a Törött Holdak Terén. — Négy másodpercig, azt hiszem.
— Úgy van. Öt órányi belőle némi ismétléssel jár — Hwel morózusan belerúgott egy kavicsba. Amikor utoljára a városban időztek, meglátogatott néhány törpebárt, és nem nyerték el a tetszését. Ki tudja, mi okból, kivándorolt társai, akik otthon egy kevés vasércbányászásnál és apró teremtmények vadászatánál semmi kifogásolhatóbbat nem követnek el, kényszert éreznek arra, ha már egyszer eljutottak a nagyvárosba, hogy páncélozott alsóneműt öltsenek, övükre aggatott csatabárddal járjanak-keljenek, és magukat olyasmiknek nevezzék, mint például Timkin Korgóhas. És senki se tud túltenni egy törpén, amikor a gallér alá öntésre kerül a sor. Néha a szájukat is teljesen elvétik.
— Különben is — tette hozzá. — Kidobnának túlzott kreativitásért. A tényleges szöveg az „Arany, arany, arany, arany, arany, arany”.
— Van refrén is?
— Arany, arany, arany, arany, arany — felelte Hwel.
— Kihagytál egy „arany”-at.
— Azt hiszem azért, mert nem vagyok elég rátermett a törpeségre.
— Alultermett kerti dísz — mondta Tamasján.
A beszívott levegő kis szisszenése hallatszott.
— Bocsánat — sietett mentegetőzni Tamasján. — Csak apa…
— Apádat nagyon régóta ismerem — válaszolta Hwel. — Jóban-rosszban, bár a rosszból átkozottul több jutott. Még mielőtt megszület… — tétovázott. — Nehéz idők jártak akkoriban — motyogta. — Szóval csak annyit mondok… nos, bizonyos dolgokat kiérdemel az ember.
— Igen. Sajnálom.
— Tudod, csak… — Hwel megtorpant egy sötét sikátor szájánál. — Nem hallottál valamit?
Behunyorogtak a sikátorba, ezzel ismét elárulva magukról, hogy újonnan jöttek a városban. A morporkiak nem kukkantanak be sötét sikátorokba, amikor fura zajokat hallanak. Ha négy küzdő alakot látnak, nem az az első, ösztönös reakciójuk, hogy bárkinek is segítségére siessenek, vagy legalábbis olyannak nem rohannak segélyére, aki láthatólag vesztésre áll valaki más csizmájának a boldogabbik végén. Azt sem kiáltják, hogy „Hé!” Mindenek fölött pedig nem lepődnek meg, amikor a támadók, ahelyett, hogy bűntudatosan elszaladnának, meglengetnek előttük egy kis kartonlapot.
— Mi ez? — tudakolta Tamasján.
— Egy bohóc! — válaszolta Hwel. — Rátámadtak egy bohócra!
18
A Gyehenna Ankh-Morpork egyik ősöreg városrésze, amelyet lényegesen kellemetlenebbnek és hírhedtebbnek tartanak az összes többinél. Ez mindig megdöbbenti a turistákat.