Ogg Ángyi meglengette a diószacskót Néne előtt.
— Kérsz? — kérdezte.
Lancre egyik városatyja elcsoszogott mellette, s udvariasan a balján lévő székre mutatott.
— Ül itt valaki? — tudakolta.
— Igen — válaszolta Ángyi.
A városatya zaklatottan a többi padra pillantott, amik szaporán megteltek, majd le a nyilvánvalóan üres helyre maga előtt. Eltökélt arckifejezéssel húzta föl köntöse alját.
— Azt hiszem, hogy mivel a darab hamarosan kezdetét veszi, a barátai kénytelenek lesznek máshol helyet keresni, amikor megérkeznek — jelentette ki, és leült.
Másodperceken belül elsápadt. Foga vacogni kezdett. A gyomrához kapott, s nyögdécselt[22].
— Nem megmondtam — méltatlankodott Ángyi, miközben a férfi eltántorgott. — Mi értelme kérdezni, ha oda se figyelsz a válaszra? — az üres székhez hajolt — Diót?
— Köszönöm, nem — felelte Verenc király, szellemkezével hárítóan intve. — Tudja, csak egyenesen átszalad rajtam.
— Esengünk, úrinép, figyelmezzenek regénkre…
— Mi ez? — sziszegte Néne. — Ki az a harisnyás fickó?
— Ő a Prológus — mondta Ángyi. — Az elején van rá szükség, hogy mindenki tudhassa, miről szól a darab.
— Egy szót se értek belőle — motyogta Néne. — Különben is, mi az az úrinép?
— Egyfajta nyű — világosította föl Ángyi.
— Ez aztán szép, mondhatom! „Szevasztok, nyüvek, isten hozott titeket a teátrumban”. Ettől kerülnek az emberek megfelelő hangulatba, mi?
Psszt-kórus hallatszott.
— Állati kemények ezek a diók — jegyezte meg Ángyi, kezébe köpve egyet. — Ehhez kénytelen leszek levenni a cipőm.
Néne tőle szokatlan, zavarodott hallgatásba süppedt, s megpróbált odafigyelni a prológusra. A színház aggasztotta. Megvolt a maga mágiája, olyan varázserő, aminek semmi köze sem volt a boszorkánykodáshoz, olyan varázserő, ami nem állt az irányítása alatt. Megváltoztatta a világot, s azt állította, hogy a dolgok másképpen vannak, mint valójában. És még ennél is rosszabb volt. Az a fajta mágia, ami nem tartozik a mágiával foglalkozók hatáskörébe. Közönséges emberek rendelkeznek vele, akiknek fogalma sincs a szabályokról. Megmásították a világot, csak azért, mert úgy jobban hangzik.
A herceg és a hercegné trónján ült, közvetlen a színpad előtt. Amikor Néne rájuk meredt, a herceg félig hátrafordult, s a boszorkány megpillantotta a férfi mosolyát.
Olyannak akarom a világot, amilyen tényleg, gondolta Néne. Olyannak akarom a múltat, amilyen tényleg volt. Régen a múlt sokkal jobb szokott lenni annál, amilyen most.
És a zenekar rákezdett.
Hwel kilesett egy oszlop mögül, s jelt adott Kökéndinek meg Porontynak, akik kidöcögtek a fáklyafénybe.
Vénember (egy Tekintély): Mi történendett emez országgal!
Vénasszony (egy Banya): Rettenet…
A törpe figyelte őket néhány másodpercig a színfalak mögül, ajka hangtalan mozgott. Aztán visszasietett hátra, az őrszobába, ahol a szereposztás többi tagja még mindig a jelmezbe bújás utolsó, kapkodó fázisánál tartott. Hwel az ügyelők hagyományos, dühös kiáltására fakadt.
— Gyerünk! — parancsolta — A király katonái, futólépés! És a Boszorkányok… hol vannak az átkozott boszorkányok?
Három kezdő növendék jelentkezett.
— Elvesztettem a bibircsókom!
— A katlan telistele undormánnyal!
— Van valami élőlény ebben a parókában!
— Csillapodjatok, csillapodjatok — rikácsolta Hwel. — Minden tökéletesen rendben lesz a premierre!
— Most van a premier, Hwel!
Hwel fölmart egy maroknyi gittet a sminkesasztalról, s odacsapott egy narancs nagyságú bibircsókot. A sérelmezett szalmaparókát tulajdonosa fejére sulykolta, állatállománnyal meg mindennel együtt, a katlant futólag megszemlélte, s kijelentette, hogy pont jóféle undormánnyal van teli, semmi baj az ilyen undormánnyal.
A színpadon az egyik őr elejtette a pajzsát, lehajolt, hogy fölvegye, s elejtette a lándzsáját. Hwel szemét forgatta, s csöndes imát fohászkodott bármely istenhez, aki esetleg épp odafigyel.
Máris minden balul sikerült. Igaz, a korábbi próbákon is akadtak apróbb gyermekbetegségek, de Hwel látott már egy-két hajmeresztő rémséget a maga idejében, s ez itt kezdett a lehető legrosszabb formába lendülni. A társulat beijedtebb volt, mint egy fazék homár. Füle sarkából meghallotta, hogy a színpadon botladozik a párbeszéd, s visszaloholt a kulisszákhoz.
— …megbosszulni atyádurad halálának borzalmát… — sziszegte, s visszanyargalt a reszkető boszorkákhoz. Fölnyögött. Küllönfelle küszködések. Ezek az alakok kéne terrorizáljanak egy egész királyságot. Körülbelül egy perce van a végszavuk előtt.
— Hát akkor — mondta, megtörpéllve magát. — Na már most, kik is vagytok? Ti vagytok a gonosz boszorkányok, igaz?
— Igen, Hwel — felelték jámboran.
— Mondjátok el nekem, kik vagytok — parancsolta.
— Gonosz boszorkányok vagyunk, Hwel.
— Hangosabban!
— Gonosz Boszorkányok Vagyunk!
Hwel elmasírozott a reszkető sor előtt, aztán hirtelen sarkon perdült.
— És mit fogtok csinálni?
A 2. Bozorka megvakarta viszkető parókáját.
— Megátkozzuk az embereket? — kockáztatta meg. — Azt mondja a forgatókönyv…
— Nem HALLAK!
— Megátkozzuk az embereket! — kiáltották kórusban, vigyázzba pattanva, s egyenesen előre meredve, hogy elkerüljék a törpe tekintetét.
Hwel visszadübörgött a sor előtt.
— Kik vagytok?
— Szipirtyók vagyunk, Hwel!
— Milyen szipirtyók?
— Sötét és förtelmes szipirtyók! — ordították, kezdve beleélni maguk a szerepbe.
— Miféle sötét és förtelmes szipirtyók?
— Gonosz sötét és förtelmes szipirtyók!
— Rosszat forraltok?
— Igen!
— Rejtélyesek vagytok?
— Igen!
Hwel teljes, szóra sem érdemes magasságában kihúzta magát.
— Kikvagytok? — süvítette.
— Rosszat forraló, gonosz, rejtélyes, sötét és förtelmes szipirtyók!
— Úgy van! — Reszkető ujjal a színpadra mutatott, lehalkította hangját, s abban a pillanatban egy drámai ihletrészecske sivított át a légkörön, s csapódott alkotóközpontjába, arra késztetve, hogy imígyen szóljon: — És most azt akarom, hogy kimenjetek oda, és pokollá tegyétek az életük. Nem az én kedvemért. Nem az istenverte kapitány kedvéért — szája egyik sarkából a másikba lökte a képzeletbeli szivart, hátralökte a nem létező fémsisakot, s fölreccsent. — Hanem Walkowski káplár és az ő kis kutyulija kedvéért.
A növendékek hitetlenkedve bámultak rá.
Végszóra valaki megkongatott egy bádoglemezt, megtörve ezzel a varázst.
Hwel a szemét forgatta. A hegyekben nőtt föl, ahol az égiháborúk villámló combokkal bércről bércre vonulnak peckesen. Emlékezett olyan viharokra, amelyek átformálták a hegység alakját, s teljes vadonokat lapítottak ki. Valahogy, egy bádoglemez nem volt ugyanaz, akármilyen lelkesedéssel kongatják.
22
A jó megfigyelők tudni fogják, hogy azért volt ez így, mert a király már ott ült, s nem azért, mert a férfi hideg vérrel használta a „hamarosan kezdetét veszi” kifejezést. Noha azért százszorosan megérdemelte volna.