— Az ég áldjon, leányzó, használd a képzelőerőd! — fakadt ki Néne. — Sokkal szörnyűségesebb dolgok is vannak. Tűk a köröm alá, például. Ez meg az, tüzes fogókkal.
— Vörösen izzó kések föl a végbélbe — folytatta Ogg Ángyi. — Markolattal föl, hogy megvágd az ujjad, amikor megpróbálod kihúzni…
— Ez csak a tőlem telhető legrosszabb — magyarázta pedánsan Mállotviksz Néne. — És ráadásul teljesen rendben van, meg helyénvaló. Egy boszorkány így kéne eljárjon, tudod. Nincs szükség semmi drámai hókuszpókuszra. A legtöbb varázslat a fejekben zajlik Ez a kobakológia lényege. Na már most, ha te…
Gázszivárgáshoz hasonló hang szökött ki a hercegné száján. A feje hirtelen hátrarándult. Kinyitotta a szemét, pislogott, s Nénére fókuszált. Vonásait színtiszta gyűlölet öntötte el.
— Őrség! — kiáltotta. — Megparancsoltam nektek, hogy fogjátok el őket!
Nénének leesett az álla.
— Mi? — nyögte ki. — De… de hát én megmutattam neked igaz valódat…
— És ettől most oda kéne legyen a lelki nyugalmam? — amikor a katonák félénken megragadták Néne két karját, a hercegné odatolta arcát közel Nénééhez, iszonyatos szemöldöke a diadalmas gyűlölet V-je. — A földön kéne csússzak, arról van szó? Hát, vénasszony, láttam teljes pontossággal, hogy mi vagyok, érted, és büszke vagyok rá! Újra megtenném az egészet, csak szilajabbul és hosszabban! Élveztem minden másodpercét, és azért tettem, amit tettem, mert úgy akartam!
Megdübörögtette óriási kiterjedésű mellkasát.
— Ti szájtáti mamlaszok! — harsogta. — Ti olyan gyöngék vagytok. Tényleg azt hiszitek, hogy az emberek alapjában véve tisztességesek lelkük mélyén, mi?
A színpadon tartózkodó tömeg elhátrált diadalmámorának puszta erejétől.
— Nos, én megnéztem a lelkem mélyét — közölte a hercegné. — Tudom, mi vezérli az embereket. A félelem. Csupasz, pokolmély félelem. Nincs köztetek egy se, aki ne rettegne tőlem, el tudnám érni, hogy a bugyogótokat összepisiljétek a rémülettől, és most fogom magam, és…
S ezen a ponton Ogg Ángyi fejbe vágta a katlannal.
— Be nem állt a szája, nem igaz? — jegyezte meg könnyed, csevegő tónusban, miközben a hercegné összeesett. — Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, szerintem a hölgy egy kissé bogaras.
Hosszú, feszengő csönd támadt.
Mállotviksz Néne köhintett. Aztán azt őt markoló katonákat ragyogó, baráti mosollyal ajándékozta meg, s rámutatott a buckára, ami a hercegné volt.
— Vigyétek el, s tegyétek valahol egy zárkába — utasította őket. A férfiak vigyázzba vágták maguk, megragadták a hercegné két karját, s jelentékeny nehézségek árán talpra ráncigálták.
— Gyöngéden, ha kérhetném — szólt Néne.
Tenyerét dörzsölgetve fordult Tamasjánhoz, aki eltátott szájjal bámult rá.
— Mérget vehetsz rá — sziszegte a boszorkány. — Itt és most, édes fiam, nincs választásod. Te vagy Lancre királya.
— De nem is tudom, hogyan kell királykodni!
— Mindnyájan láttunk téged! Pont jól csináltál mindent, beleértve az üvöltözést is.
— Az csak színjáték volt!
— Hát akkor játssz színt. A királynak levés az… az… — Néne habozott, aztán odacsettintett Magratnak. — Hogyan hívják azokat az izéket, amikből mindig száz van mindenben?
Magrat elképedtnek látszott.
— A százalékokra gondolsz? — firtatta.
— Azokra — hagyta rá Néne. — A királynak levés legtöbb százaléka színészkedés, nézetem szerint. Neked abban kifejezetten jónak kéne lenned.
Tamasján segítségre vágyva a kulisszák felé pillantott, oda, ahol Hwelnek lennie kellett volna. A törpe tényleg ott is volt, de nem szentelt nekik figyelmet. Ott volt előtte kiterítve a szövegkönyv, s dühödten újraírta.
DE BIZTOSÍTHATLAK, HOGY NEM VAGY HALOTT. NEKEM ELHIHETED.
A herceg vihogott. Valahol talált egy lepedőt, maga köré tekerte, s most a kastély elhagyatottabb folyosóin sompolygott. Néha halkan „húúúúú”-zott.
Ez aggasztotta a Halált. Ahhoz hozzá volt szokva, hogy egyesek azt állítják, nem halottak, mert a halál mindig meglepetésszerűen érkezik, s sokaknak okozott gondot, hogy túltegyék magukat rajta. De olyan ember, aki minden egyes lélegzetével azt állítja, halott, új és nyugtalanító tapasztalatot jelentett.
— Rá fogok ugrani az erre járókra — közölte álmodozva a herceg. — Egész álló éjjel zörgetni fogom a csontjaim, föl fogok csücsülni a tetőre, s előrejelzem, hogy meg fog halni valaki a házban…
AZ A BANSHEE.
— Megtehetem, ha akarom — jelentette ki a herceg korábbi eltökéltségének halvány jelét adva. — És át fogok libegni a falakon, meg kocogtatni fogom az asztalokat, és ektoplazmát csöpögtetek mindenkire, akit nem kedvelek. Ha. Ha.
NEM FOG ÖSSZEJÖNNI. ELEVENEKNEK TILOS A KÍSÉRTÉS. SAJNÁLOM.
A herceg sikertelen kísérletet tett a falon átlebegésre, föladta, s kinyitotta az málladozó oromzatra kivezető ajtót. A vihar egy kissé elhalt, s vékony holdsarló lapult a felhők mögött, mint valami jegyüzér az idők végtelenségéig.
A Halál keresztülmasírozott a falon a férfi mögött.
— Na jó — mondta a herceg. — Ha nem vagyok halott, akkor miért vagy itt?
Fölszökkent a falra, s meglengette lepedőjét.
VÁRAKOZOM.
— Várakozz mindörökre, csontpofa! — kiáltotta a herceg diadalmasan. — A homály világában fogok lebzselni, keresni fogok láncokat, hogy csörgethessem őket, és majd…
Hátralépett, elvesztette egyensúlyát, teljes súlyával rázuhant a falra, és csúszni kezdett. Egy pillanatig jobb kezének csonkja hiábavalóan kaparászta a köveket, aztán eltűnt.
A Halál nyilvánvalóan egyszerre mindenhol ott van, s bizonyos értelemben semmivel sem tartalmaz több igazságot ha azt állítjuk, hogy a csipkés oromzaton állt, szórakozottan nem létező részecskéket piszkálgatva a ragyogó fémről kaszapengéjének élén, mint ha azt, hogy derékig merült a habzó, sziklafogú vizekben a Lancre-torok mélyén, meszes tekintete lefelé söpört, s hirtelen megtorpant azon a ponton, ahol az ár néhány csalóka hüvelykkel szögletes kavicsok ágya fölött száguldott.
Egy kis idő múlva a herceg fölült, átlátszóan a foszforeszkáló hullámokban.
— A folyosóikon fogok kísérteni — jelentette ki —, s csöndes éjszakákon besuttogok az ajtók alatt — a hangja folyamatosan halkult, csaknem eltűnt a folyó szüntelen harsogásában. — A lehető legijesztőbben fogom csikorgatni a fonott hintaszékeket, majd meglátod!
A Halál rávigyorgott.
MOST MÁR NEM CSAK JÁRTATOD A SZÁD.
Esni kezdett.
A kostetői esőnek olyan különösképpen áthatoló jellege van, amitől a közönséges eső csaknem száraznak tűnik. Úgy ömlött a kastély tetejére, mintha dézsából öntötték volna, s valamiképp úgy látszott, egyenesen keresztülfolyik a cserepeken, s megtölti a nagy csarnokot meleg, kellemetlen nyirkossággal[23].
A csarnokba bezsúfolódott Lancre népességének fele. Odakint a felhőszakadás özönlése még a folyó távoli morajlását is elfojtotta. A színpad elázott. A színek elfolytak s összekeveredtek a festett háttérfüggönyön, s az egyik függöny leszakadt karnisáról, bánatosan verdesett egy tócsában.
Bent Mállotviksz Néne befejezte beszédét.
— Megfeledkeztél a koronáról — súgta Ogg Ángyi.