— Most mi fog történni? — kérdezte.
— Ne izgulj — felelte Néne határozottan. — Mindenki jönni akar, hogy hűséget esküdjön neked. Te csak biccents kegyesen, s kérdezz meg mindenkit, mi a munkája, és hogy szereti-e. Ó, és jobb lenne, ha visszaadnád nekik a koronát.
Tamasján sietve lekapta fejéről.
— Miért? — tudakolta.
— Ők akarják odaajándékozni neked.
— De már az enyém! — tiltakozott kétségbeesve Tamasján.
Néne türelmes sóhajt hallatott.
— Csak a hogyishíják, reális értelemben — válaszolta. — Így sokkal szertartásosabb.
— Úgy érti, irreális?
— Igen — mondta Néne. — De jóval fontosabb.
Tamasján megmarkolta a trón karfáját.
— Menjen Hwelért, és hozza ide!
— Nem, a következőképpen kell cselekedj. Van rá perecedens, tudod, először találkoznod…
— Azt mondtam, menjen és hozza ide a törpét. Nem hallotta, nőszemély? — ezúttal Tamasján pont eltalálta a megfelelő hangszínt és -nemet, de Néne csodálatosan ragadta vissza magához a kezdeményezést.
— Nem hiszem, hogy teljesen fölfogtad, kihez beszélsz, fiatalember — jelentette ki.
Tamasján félig fölemelkedett ültében. Jó sok királyt alakított már, s többségük nem az a fajta király volt, aki kegyesen kezet fogva megérdeklődi alattvalóitól, vajon élvezik-e a munkájuk. Sokkal inkább olyan jellegű királyokat játszott, akik egy jéghideg reggelen rohamot vezényelnek hajnali ötkor, s mégis képesek meggyőzni követőik, hogy ez jobb, mint ágyban maradni. Fölidézte mindet, s Mállotviksz Nénét a királyi fennhéjázás, dölyf és gőg kitörésében részesítette.
— Azt hittük, hogy egyik alattvalónkhoz intéztük szavunk! — dörögte. — S most tegye, amit parancsoltunk!
Néne arca több másodpercig meg sem rezzent, amíg eldöntötte, most mitévő legyen. Aztán magában elmosolyodott, s könnyedén így felelt:
— Ahogy kívánja — s elment és kimozdította Hwelt, aki még mindig körmölt, vackából.
A törpe mereven fejet hajtott.
— Csak semmi főhajtás! — csattant föl Tamasján. — Most mit tegyek?
— Nem tudom. Akarod, hogy írjak neked egy jelölést elfogadó programbeszédet?
— Mondtam neked, hogy nem akarok király lenni!
— Az bizony bajossá tesz egy jelölést elfogadó programbeszédet — értett egyet a törpe. — Jól meggondoltad? Királynak lenni ragyogó szerep.
— De az egyetlen, amit eljátszhat az ember!
— Hmm. Nos, akkor csak mondj nekik nemet.
— Csak úgy? Lesz foganatja?
— Mindenesetre érdemes megpróbálni.
Lancre előkelőségeinek csoportja közelgett a párnára helyezett koronával. Arcukon a székrekedéses tisztelettudás kifejezése honolt, csak egy árnyalatnyi önelégültséggel. Úgy vonultak a koronával, mintha az Ajándék lenne a Jó Kisfiúnak.
Lancre polgármestere a kezével eltakarva száját köhécselt.
— Egy rendes koronázás megszervezése eltart egy ideig — kezdte —, ám szeretnénk…
— Nem — mondta Tamasján.
A polgármester tétovázott.
— Tessék?
— Nem fogadom el.
A polgármester ismét habozott. Ajka mozgott, tekintete enyhén üvegessé vált. Úgy érezte, hogy valahol elvesztette a fonalat, s elhatározta, a legjobb, ha újrakezdi.
— Egy rendes koronázás megszervezése… — kockáztatta meg.
— Nem érdekes — közölte Tamasján. — Nem leszek király.
A polgármester potykamód tátogott.
— Hwel? — esengett Tamasján kétségbeesetten. — Te jól forgatod a szavakat.
— Az itt a gond — mutatott rá a törpe —, hogy a „nem” láthatólag nem tartozik a választási lehetőségek közé, amikor koronát kínálnak föl neked. Azt hiszem, esetleg az ürge meg tudna birkózni egy „talánnal”.
Tamasján fölállt, s megragadta a koronát. Úgy tartotta a feje fölé, mintha csörgődob lenne.
— Hallgassatok ide mindnyájan — szólította meg az egybegyűlteket. — Köszönöm az ajánlatot, nagy megtiszteltetés. De nem fogadhatom el. Már több koronát viseltem, mint amennyit meg tudnátok számolni, s az egyetlen királyságnak, amiről tudom, hogyan kell uralni, függönyök vannak az elején. Sajnálom.
Ezt a beszédet halotti csönd fogadta. Szemlátomást ezek nem a kellő szavak voltak.
— A másik probléma az — jegyezte meg Hwel csevegő tónusban —, hogy valójában nincs választásod. Te vagy a király. Ez olyan állás, amiért születésed óta sorban állsz.
— Nem értek hozzá!
— Az nem számít. A király nem olyasvalami, amihez értened kell, hanem egyszerűen az vagy, és kész.
— Nem hagyhatsz itt! Nincs itt semmi, csak rengeteg!
Tamasján megint érezte a fullasztó hűvöset, s a csöndes zümmögést a fülében. Egy pillanatig azt gondolta, hogy lát maga előtt — halványan, ködösen — egy magas, szomorú férfit, aki esdekelve nyújtja felé kezét.
— Sajnálom — suttogta. — Őszintén sajnálom.
A halványuló alakon keresztül megpillantotta a boszorkányokat, akik elmélyülten figyelték őt.
Mellette megszólalt Hweclass="underline"
— Csak akkor lenne esélyed, ha akadna másik örökös. Nem emlékszel, hogy lenne fivéred vagy nővéred, igaz?
— Nem emlékszem senkire! Hwel, én…
Újabb bősz vitába kezdtek a boszorkányok. S aztán Magrat megindult, úgy vonult át a termen, mint valami szökőár, mint vértolulás az agyban, lerázva Mállotviksz Néne visszatartó kezét, úgy rontva a trón felé, akár egy dugattyú, maga után rángatva a Bolondot.
— Hé?
— Ööö. Hallóóó!
— Ööö, hé, elnézést, hall minket valaki?
A kastély odafönn tele volt hangzavarral és általános örömujjongással, s senki sem hallotta az udvarias és kétségbeesett hangokat, amelyek visszhangoztak a tömlöcfolyosókon, minden egyes tovatűnő órával egyre udvariasabban és kétségbeesettebben.
— Hümm, hé? Elnézést? Vincell ezt a szörnyű izét kapja a patkányoktól, ha nem haragszanak. Hallóó!
Hagyjuk, hogy lelki szemeink kamerája lassan pásztázzon végig a sötét, ősöreg folyosókon, megtekintse a csöpögő penészt, a rozsdálló láncokat, a nedvességet, az árnyékokat…
— Hall valaki minket? Figyeljenek, ez tényleg túlzás. Ez valami nevetséges tévedés, figyeljenek, a parókák gond nélkül levehetőek…
Hagyjuk, hogy a siránkozó hangok elhalkuljanak a pókhálós sarkokban és rágcsálók kísértette alagutakban, míg végül rekedt suttogás lesz belőlük a hallás küszöbén.
— Hé? Hé, elnézést, nem segítenének!
Egy szép napon valaki csak le fog jönni ide újra.
Valamivel később Magrat megkérdezte Hweltől, hogy hisz-e a hosszas jegyváltásban. A törpe szünetet tartott az ekhós szekér megrakásának feladatában[24].
— Maximum egy hétre előre — felelte végül. — Na persze, a matiné az más.
Eltelt egy hónap. A koraősz nedves földszaga terjengett a bársonysötét fenyéren, ahol a bágyadt csillagfény visszhangjaként tűz pislákolt.
A menhir szokásos helyén tartózkodott, bár menekülésre készen, amennyiben számvizsgáló bukkanna föl a láthatáron.
A boszorkányok megfontolt csöndben üldögéltek. Ezt a mostanit nem fogják minden idők száz legizgalmasabb boszorkányszombatja közé sorolni. Ha Muszorgszkij most látta volna őket, az éj a kopár hegyen véget ért volna uzsonnaidőre.
24
Pontosabban a rakodás felügyelésében. A tényleges részvétel e testi munkában kissé nehéz lett volna, mert az előző napon elcsúszott valamin, és eltörte a lábát.