— Csak nem vitatod, hogy egy nap leforgása alatt hírnévre tettél szert? Hogy a Gondviselés téged választott ki, hogy fölfedezd EZT — széles mozdulattal az asztalon fekvő relikviákra mutatott —, ezt a doboz LIMLOMOT, ahogy az előző tulajdonosa teljes joggal nevezte?!
A novícius tehetetlenül hebegett, aztán végül széles vigyor jelent meg a képéri.
— Tizenhét éves vagy, és nyilvánvalóan hülye, mi?
— Ehhez nem férhet kétség, apát uram.
— Milyen mentséget tudsz felhozni arra, hogy elhivatottságot érzel magadban a Rendre?
— Semmilyet, Magister meus.[22]
— Á! Úgy? Akkor tehát nem érzel elhivatottságot?
— Jaj, dehogynem! — szakadt ki a novíciusból.
— De nincs rá mentséged?
— Nincs.
— Az okát kérdem, te kis hülye! Mivel nem okolod meg, feltételezem, hogy le akarod tagadni, hogy a múltkor találkoztál valakivel a sivatagban, hogy ráakadtál erre… erre a doboz LIMLOMRA minden segítség nélkül! Azt akarod mondani, hogy mindaz, amit a többiektől hallok, az csak… hagymázas félrebeszélés volt?
— Nem, nem, Dom Arkos!
— Mi nem, nem?
— Nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam, tisztelendő atyám.
— Tehát mégiscsak találkoztál egy angyallal… Vagy szent volt? Vagy talán leendő szent?! És megmutatta, hol kell keresned?
— Én nem mondtam, hogy…
— És erre alapozod, hogy igazi elhivatottságot érzel, igaz? Hogy az a… az a… az a teremtmény azt mondta, jöjjön meg a szavad, megjelölt egy követ a névbetűivel, kijelentette, hogy ott van, amit keresel, és amikor benéztél a kő alá, EZ volt ott! Mi?!
— Igen, Dom Arkos.
— Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?
— Förtelmes hiúságom megbocsáthatatlan, uram és tanítóm.
— És ha olyan fontosnak képzeled magad, hogy akármid is megbocsáthatatlan, az még nagyobb hiúság! — ordította az apátság feje.
— Féreg vagyok én, apát uram.
— Na jól van. Tulajdonképpen csak a zarándokról szóló részt kell visszavonnod. Tudsz róla, hogy senki más nem látott ilyen alakot a környéken? Ha jól értem, errefelé tartott volna? Még azt is mondta, hogy talán megpihen itt? Érdeklődött az apátság felől, igen? Akkor mégis hová tűnhetett el, ha egyáltalán a világon lett volna? Errefelé nem jött egy fia vándor sem! Az ügyeletes testvér, aki akkor fent volt az őrtoronyban, nem látta! Tehát? Hajlandó vagy végre elismerni, hogy csak képzelődtél?
— Ha tényleg nincs ott az a két jel a kövön… akkor talán lehet, hogy…
Az apát lehunyta a szemét, kimerültén felsóhajtott.
— A jelek ott vannak. Halványan — ismerte el. — Talán te magad rajzoltad őket.
— Nem, uram.
— Rendben van. Tudod, hogy most mi vár rád?
— Igen, tisztelendő atyám.
— Akkor készülj hozzá.
A novícius reszketve fölhúzta csuháját a derekáig, és ráhajolt az asztalra. Az apát előhúzott egy vaskos favonalzót a fiókból, kipróbálta a tenyerén, aztán jókorát csapott vele Francis fenekére.
— Deo gratias! — felelt rá kötelességtudóan, bár levegő után kapkodva a novícius.
— Nem akarod meggondolni magad, fiam?
— Tisztelendő atyám, nem tagadhatom le, amit…
PUFF!
— Deo gratias!
PUFF!
— Deo gratias!
Tízszer ismétlődött meg ez az egyszerű, de fájdalmas litánia, melynek során Francis testvér hálát visított a mennyeknek mindegyik sajgó leckéért, melyet az alázatosság erényéből kapott — ahogy el is várták tőle. A tizedik ütés után az apát szünetet tartott. Francis testvér lábujjhegyen állt, és meg-megrándult a dereka. Összeszorított szempillája mögül könnyek szivárogtak.
— Kedves Francis testvér — mondta Arkos apát —, egészen bizonyos vagy benne, hogy láttad azt az öregembert?
— Egészen… — nyiszogta a novícius, és közben felkészült a következőre.
Arkos apát cinikus pillantást vetett az ifjúra, aztán megkerülte az íróasztalt, és egy morgás kíséretében leült. Egy darabig csak sötét tekintettel nézte a pergamendarabot, rajta a צל betűket.
— Mit gondolsz, ki lehetett? — mormolta Arkos szórakozottan.
Francis testvér felnyitotta a szemét, és ettől futó vízár ömlött végig az arcán.
— Ó, fiam, engem meggyőztél! Úgy kell neked…
Francis egy szót sem szólt, csak azért fohászkodott magában, hogy ne túl gyakran hozza úgy a szükség, hogy meg kelljen győznie apát urát szavahihetőségéről. Az apát türelmetlenül intett, erre Francis leeresztette a csuháját.
— Foglalj helyet — mondta Arkos, ha nyájasan nem is, de immár legalább közönyösen.
Francis odalépett a jelzett székhez, félig leereszkedett rá, aztán összerándult az arca és fölegyenesedett.
— Ha apát uramat nem zavarja, akkor inkább…
— Jól van, akkor állj! Amúgy sem tartóztatlak soká. Visszamégy a sivatagba, és befejezed a próbatételedet. — Elhallgatott, amikor észrevette, hogy a novícius arca kissé földerült. — Hohó, azt ne hidd! — csattant fel. — Nem ugyanoda mégy vissza! Helyet cserélsz Alfréd testvérrel, és a közelébe sem mégy azoknak a romoknak! Ezenfelül megparancsolom, hogy a gyóntatódon és rajtam kívül senkivel se beszélj a dologról, habár az ég a megmondhatója, a baj már megtörtént. Tudod egyáltalán, hogy mit indítottál el?
Francis testvér megrázta a fejét.
— Tegnap vasárnap lévén, tisztelendő atyám, nem voltunk hallgatásra kötelezve, és a pihenőidő alatt válaszoltam a társaim kérdéseire. Én azt hittem, hogy csak…
— A drágalátos társaid, kedves fiam, nagyon ügyibevaló kis magyarázatot sütöttek ki. Tudtad te, hogy magával Boldog Leibowitzcal találkoztál odakint?
Francis egy pillanatig csak bután nézett, aztán megint megrázta a fejét.
— Á, dehogyis, apát uram! Semmiképpen sem lehetett ő! A Boldog Vértanú sohasem tenne olyasmit…
— Milyesmit?!
— Nem kergetne meg valakit, és nem akarná elverni egy vastag, szöges végű bottal!
Az apát megtörölte a száját, hogy elrejtse önkéntelen mosolyát. Egy pillanat múlva sikerült elgondolkodó arcot vágnia.
— Nem vagyok én abban olyan biztos, fiam! Téged kergetett meg, ugye? Aha, gondoltam. Ezt is elmondtad a novíciustársaidnak? El, igaz? És látod, ők nem érezték úgy, hogy ettől az illető nem lehetett volna Boldog Leibowitz! No persze nem hinném, hogy sok ember van a világon, akit a Boldog szöges bottal kergetne meg, de… — Elhallgatott, nem tudta visszafojtani nevetését a novícius arckifejezése láttán. — Jól van, fiam, ne haragudj… de mit gondolsz, ki lehetett?
— Azt gondoltam, tisztelendő atyám, hogy zarándok, aki a szentélyünket akarja fölkeresni.
— Egyelőre még nem szentély, úgyhogy ne is hívd annak! És különben sem volt zarándok, vagy ha igen, akkor nem ide zarándokolt. Nem lépte át a kapuinkat, hacsak nem aludt az őr. És az őrségben volt novíciustársad tagadja, hogy elaludt volna, habár azt elismeri, hogy aznap sokszor elfogta az álmosság. Ehhez mit szólsz?
— Már megbocsásson, tisztelendő atyám, de magam is többször voltam már őrségben…
— És?
— Az úgy van, hogy egy verőfényes napon, amikor semmi sem mozdul, csak a keselyük, akkor néhány óra múlva az ember elkezdi bámulni a keselyűket…
— Igazán? A keselyűket? Amikor az utat kellene figyelni?