A vándor vizsgálódása alatt a lakóhelyét féltő novícius közelebb óvakodott. Visítására most a vándor a husáng meglendítésével és vérfagyasztó üvöltéssel válaszolt. Francis testvér nyomban rálépett a csuhája szélére, és lehuppant a földre. Az öreg kuncogott.
— Hmmm-hnnn! Ugyan fura alakú követ kell keresned, hogy kitöltsd ezt a hézagot! — mondta, és botjával kikopogtatta az üres helyet a legfelső kősorban.
Francis bólintott, aztán elfordította a fejét. Csak ült a homokban, és remélte, hogy hallgatása és elfordított tekintete értésére adja az öregnek, hogy az ifjú novíciusnak nem szabad sem társalognia, sem bátorítania mások jelenlétét nagyböjti magányának helyén. Egy száraz ágacskával írni kezdett a homokba: Et ne nos inducas in…[3]
— Egyelőre nem ajánlottam fel, hogy a kedvedért kenyérré változtatom ezekéit a köveket, vagy igen?! — kérdezte mérgesen az öreg vándor.
Francis testvér felkapta a fejét. Nocsak! Tehát az öreg mégis tud olvasni, méghozzá Szentírást is! És a megjegyzéséből az is kiderült, hogy előzőleg megérthette a novícius impulzív szenteltvizes akcióját, sőt ittlétének indítékát is! Immár tudatára ébredvén, hogy a vándor ugratja, Francisi testvér ismét lesütötte a szemét, és várt.
— Hmmm-hnnn! Szóval egyedül akarsz maradni, mi? Hát akkor jobb, ha megyek is. Mondd csak, az apátságbeli testvéreid megengedik majd, hogy egy vénember megpihenjen egy kicsit az árnyékban?
Francis testvér bólintott.
— Enni-inni is adnak majd — tette hozzá halkan, könyörületességből.
A vándor kuncogott egyet.
— No, ezért keresek neked egy követ abba a résbe, mielőtt elmegyek. Isten veled!
De nem kell… A tiltakozás kimondatlan maradt. Francis testvér nézte, ahogy az öreg lassan elbicegett. A vándor föl-alá mászkált a romkupacok között. Olykor-olykor megállt, szemügyre vett egy követ, vagy megpiszkálta a botjával. Biztosan hiábavaló lesz az igyekezete, gondolta magában Francis testvér, mert az öreg csak megismételte azt, amit az ifjú a fél délelőttön át csinált. A novícius már eldöntötte, hogy könnyebb lesz leszedni és újraépíteni a legfelső sort, mint olyan zárókövet találni, amely legalább nagyjából beleillik a homokóra formájú résbe. A vándornak minden bizonnyal hamarosan elfogy majd a türelme, és továbbindul útján.
Francis testvér addig is megpihent. Azért fohászkodott, hogy visszanyerje belső tisztaságát, melyet a sivatagi vigília célja megkövetelt: hogy tiszta pergamen legyen a lélek, melyre magányában felíródhatnak a hívó szavak, amennyiben az a másik Mérhetetlen Magányosság — Isten — kinyújtja a kezét, hogy megérintse az ő piciny, emberi magányát, és jelét adja elhivatottságának. A Kis Könyv, melyet Cheroki perjel hagyott nála az előző vasárnapon, szolgált útmutatásul meditálásához. A Kis Könyv sok évszázados volt, és Libellus Leibowitznak hívták, habár csak bizonytalan hagyomány tulajdonította a szerzőségét személyesen a Boldognak.
„Parum equidem te diligebam, Domine, juventute mea; quare doleo nimis…[4] Nem szerettelek eléggé, Ó, Uram, ifjúságom idején; azért nagy az én bánatom öregségemre. Hiába menekültem Tetőled azokban a napokban…”
— Hé! Itt van! — hallatszott egy kurjantás a kőhalmok mögül.
Francis testvér fölpillantott, de a vándort nem látta. Tekintete visszasüllyedt a lapra.
„Repugnans tibi, ausus sum quaerere quidquid doctius mihifide, certius spe, out dulcius caritate visum esset. Quis itaque stultior me…”[5]
— Hé, fiú! — hallatszott megint. — Találtam neked egy követ, ez alighanem odaülik majd!
Ezúttal, amikor Francis testvér fölnézett, egy pillanatra meglátta a vándor botját, ahogy egy halom mögül integet. A novícius felsóhajtott, és visszatért olvasmányához.
„O inscrutabilis Scrutator animarum, cui patet omni cor, si me vocaveras, ohm a tefugeram. Si autem nunc velis vocare me indignum…”[6]
A halom mögül bosszúsan:
— Jól van, ahogy tetszik! Megjelölöm a követ, és mellé szúrok egy karót. Ha akarod, megnézed, ha nem, nem!
— Köszönöm — lehelte a novícius, de nem hitte, hogy az öreg meghallotta. Tovább küzdött a szöveggeclass="underline"
„Libera me, Domine, ab vitiis meis, ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis…”[7]
— Tessék! — kurjantott a vándor. — Megjelöltem, itt a cövek is! Jöjjön meg hamar a szavad, fiú! Minden jót!
Nem sokkal azután, hogy az utolsó kiáltás elhalt, Francis testvér megpillantotta a vándort, ahogy tovább talpalt az apátság felé vezető ösvényen. A novícius gyors áldást suttogott utána, és egy imát útja biztonságáért.
Miután ily módon zavartalan lett a magánya, Francis testvér visszavitte a könyvet a helyére, és folytatta dilettáns kőművesmunkáját. Egyelőre nem fáradozott azzal, hogy utánanézzen, mit talált a vándor. Miközben kiéhezett teste megfeszült, erőlködött, tántorgott a kövek súlya alatt, elméjében gépiesen zakatolt az ima, elhivatottságának bizonyosságáért:
„Libera me, Domine, ab vitiis meis… Szabadíts meg, Uram, vétkeimtől, hogy szívem csak a Te akaratodat állítsa, hogy felismerje a Te hívásodat, ha elérkezik… ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius si digneris me vocare. Amen. [8] Szabadíts meg, Uram, vétkeimtől, hogy szívem…”
A gomolyfelhők égi nyája, útban a hegyek felé, hogy elárasszák őket nedves áldásukkal, miután kegyetlenül becsapták a kiszikkadt sivatagot, lassan eltakarta a napot, sötét árnyfoltokat húzott végig a fölégett pusztaságon, időleges, de jóleső enyhülést hozott a perzselő napsütés közepette. Amikor egy-egy vágtató felhőárnyék a romokra vetődött, a novícius sebesen dolgozott, amíg elment a felhő, aztán megpihent, amíg a következő fehér fodortömeg a nap elé érkezett.
Merő véletlenség volt, hogy Francis testvér végül ráakadt a vándor kövére. Ahogy arrafelé bóklászott, megbotlott a kis karóban, melyet az öregember jelzésként leszúrt a földbe. Francis testvér négykézlábra huppant, és megakadt a tekintete egy régi kőre frissen fölrajzolt két jelen: [9]
A jelek olyan gondosan voltak megrajzolva, hogy Francis rögtön szimbólumoknak vélte őket, de hiába törte a fejét rajtuk hosszú percekig, nem lett okosabb. Boszorkányjelek talán? De nem, az öreg úgy köszönt eclass="underline" „Isten veled”, ezt boszorkánymester nem mondta volna. A novícius kifeszegette a követ a halomból, és arrébb gördítette. A kőhalom belsejéből halk dübörgés hallatszott, egy kis kődarab gördült le a tetejéről. Francis elugrott onnan, omlástól félve, de a mozgás csak egy pillanatig tartott. Azon a helyen azonban, ahol előzőleg a vándor kődarabja volt, most kicsiny, sötét lyuk tátongott.
3
4
5
6
7
8