Francis testvér imát rebegett az elhunytért, aztán nagyon óvatosan fölemelte a koponyát nyugvóhelyéről, és elfordította, hogy a fal felé vigyorogjon. Aztán a rozsdás dobozra esett a tekintete.
A doboznak táska alakja volt, és nyilvánvalóan kézben hordásra szánták annak idején. Számtalan célt szolgálhatott, de bizony alaposan összeverték a rázúduló kövek. Francis óvatosan kihúzta a kövek közül, és közelebb vitte a tűzhöz. A zárja töröttnek látszott, a fedele azonban berozsdásodott, nem mozdult. Amikor megrázta, zörgött Könyvnek, iratoknak nem ez volt a legvalószínűbb lelőhelye, annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy nyitásra-csukásra szánták, és hátha tartalmaz valami töredékes információt, amit hozzá lehet tenni a Memorabíliákhoz! Francis testvérnek mindazonáltal az emlékezetében élt Boedullus testvér és mások sorsa, ezért meghintette a dobozt szenteltvízzel, mielőtt nekilátott fölfeszíteni. A lehető legnagyobb tisztelettel bánt az ősi relikviával, miközben egy kővel püfölte rozsdás pántjait.
A pántok végül eltörtek, a fedél leesett. A benti tálcákról apró fémcsecsebecsék hullottak széjjel, begurultak a kövek közé, egyik-másik végérvényesen eltűnt a hasadékokban. A tálcák alatt, a doboz fenekén azonban Francis testvér sóvár pillantása papírokon akadt meg! Gyors hálaadó ima után, amennyire tudta, összeszedte a szétgurult apróságokat, és miután lazán visszatette a fedelet, a hóna alá szorított dobozzal megindult fölfelé a törmelékkupacon, a lépcsőakna és az égbolt kicsiny foltja felé.
Kápráztató volt a napfény az óvóhely sötétsége után. Francis szinte ügyet sem vetett rá, hogy a nap már veszélyesen alacsonyán jár a nyugati láthatáron, csak azt kereste, hol van egy lapos kő, melyen szétrakhatja és megvizsgálhatja a doboz tartalmát, és nem kell attól tartania, hogy valami elvész a homokban.
Pár perc múlva, egy repedezett kőalapzaton ülve, nekilátott kiszedegetni a tálcákat megtöltő fém- és üvegapróságokat. A legtöbbjük kicsiny, hengeres tárgy volt, mindkét végén vékony drótszállal. Ilyeneket már látott. Az apátság kicsiny múzeumában is volt néhány belőlük, különböző méretűek, alakúak és színűek. Francis egyszer a pogány hegyi emberek sámánjának a nyakában is látta őket, szertartási nyakláncként. A hegylakók úgy tartották, hogy ezek „testrészei” az istennek — a legendás Machina analyticának[13], melyet legbölcsebb istenükként tiszteltek. Hitük szerint, ha a sámán lenyelte, „csalhatatlanságra” tett szert. Annyi bizonyos volt, hogy az övéi között azontúl törvény lett minden szava — hacsak nem a mérgező fajtából kapott be egyet. Az apátság múzeumában levő tárgyacskák is össze voltak kapcsolva, de nem nyaklánc formájában, hanem bonyolult, elég kusza szövevényben egy kis fémdoboz fenekén, alatta a felirat: „Rádió(?). Rendeltetése tisztázatlan.”
A Francis kezében levő doboz fedelére belülről egy cédulát ragasztottak az ősök; a ragasztó elporlott már, a tinta elhalványult, a papír úgy sötétlett a rozsdafoltoktól, hogy még a szép kézírást is nehéz lett volna elolvasni rajta, ráadásul ez sietős macskakaparás volt. Francis megszakításokkal tanulmányozta, miközben a tálcákat kiürítette. Nagyjában-egészében úgy tetszett, angolul van, de félórába beletelt, amíg megfejtette, ami megfejthető volt belőle:
Carl!
Rohanok, húsz perc múlva megy a gép (ismeretlen szó). Az istenért, tartsd ott Emmit, amíg kiderül, hadiállapot van-e. Kérlek szépen, próbáld meg fölvetetni az óvóhely tartaléklistájára! A gépen nem tudtam helyet szerezni neki. Ne mondd meg, miért küldtem oda ezzel a doboz limlommal, de próbáld meg ott tartani, amíg megtudjuk (kivehetetlen szavak) a legrosszabb esetben talán marad egy hely neki.
A plomba és a SZIGORÚAN TITKOS jelzés azért van, nehogy Emmi belenézzen. Ez volt az első szerszámos doboz, ami a kezembe akadt. Rakd be a szekrényembe, vagy akárhová!
A szöveg zavaros halandzsának rémlett Francis testvér számára, aki izgatottabb volt annál, hogysem egy-egy tételre hosszabb időt pazaroljon. Miután még egy utálkozó pillantást vetett a cédula szerzőjének macskakaparására, nekilátott eltávolítani a tálcasorokat, hogy hozzáférjen a doboz fenekén levő papírokhoz. A tálcák összekötő karra voltak erősítve, szemlátomást azzal a céllal, hogy lépcsőzetesen ki lehessen húzni őket a dobozból, a fémcsapok azonban teljesen elrozsdásodtak, és Francis kénytelen volt kifeszegetni őket az egyik rekeszben talált rövid acélszerszámmal.
Amikor Francis testvér kiemelte az utolsó tálcát, áhítattal érintette meg a papírokat: csak egy maréknyi, összehajtogatott dokumentum, mégis mérhetetlen kincs, hiszen túlélte az Egyszerűsítés mohó, ádáz máglyatüzeit, melyeken ott hamvadtak el még a legszentebb iratok is, miközben a tudatlan csőcselék rikoltozott és diadalünnepet ült. Francis úgy bánt a papírokkal, ahogy szent ereklyékkel kellett, csuhájával védte őket a szél elől, mert már törékenyek, repedezettek voltak. Legalul néhány hevenyészett ábra, vázlat volt, aztán kézzel írott cédulák, majd két nagyobb, összehajtogatott papír és egy könyvecske, „Memo” felirattal.
Francis először a kézzel írott feljegyzéseket vizsgálta meg. Ugyanaz a kéz körmölte őket, amelyik a doboz fedelére ragasztott cédulát írta, és a kézírás ezúttal sem volt kevésbé élvezhetetlen. Virsli, állt az egyiken, két pizza, parfé estére Emmának! A másik arra figyelmeztetett: Kitölteni jöv. adóbevallást! A következő, harmadikon az illető csak számokat írt egymás alá, összeadta őket, az összeget bekarikázta, kivont belőle egy másik számot, az eredményből százalékot számított, és csak egyetlen szót írt mellé: Rosseb! Francis testvér ellenőrizte a számításokat; a förtelmes kézírású illetőnek legalább a számolásában nem volt hiba, noha Francis arra nem tudott következtetni, hogy mit képviselhettek a számértékek.
A „Memó”-t különös áhítattal vette a kezébe, mert a cím mintha a Memorabíliákra utalt volna. Mielőtt kinyitotta, keresztet vetett, és elmormolta a Szövegek Áldását. A könyvecske azonban csalódást okozott. Francis nyomtatott szövegre számított, de csak kézírással följegyzett nevek, helyek, számok és dátumok sorakoztak benne. A dátumok a huszadik század ötödik évtizedének végét, a hatodik évtized elejét jelezték. Íme, újabb bizonyíték: az óvóhelyen talált leletek a Felvilágosodás Korának hanyatló szakaszából származtak! Bizony, ez fontos fölfedezés volt!
A nagyobb, összehajtogatott papírok egyike még szorosan össze is volt tekerve, és amikor Francis megpróbálta kitekerni, töredezni kezdett; az elején ki tudta venni a TURF szót, de más semmit. Visszatette a dobozba, hátha később restaurálni lehet majd, aztán a másik összehajtogatott dokumentumot vette a kezébe; a hajtogatások olyan merevek voltak, hogy annyira merte csak megvizsgálni, — amennyire be tudott kukucskálni az összehajtogatott rétegek közé.
Szemlátomást valamilyen rajz volt… méghozzá sötét alapon fehér vonalak!
Megint beleborzongott a felfedezés örömébe. Kéknyomatot talált, kéknyomatú tervrajzot! Nem volt az apátságban egyetlen épségben megmaradt, eredeti kéknyomat sem, csak néhány tintával rajzolt másolat. Az eredetiek már régen színtelenre fakultak az erős fénytől. Francis még sohasem látott eredetit, de épp elég kézzel festett másolatot látott ahhoz, hogy fölismerje: kéknyomatot tart a kezében, amely foltosan és fakón ugyan, de kivehetőn megmaradt annyi évszázadon át az óvóhely teljes sötétségében és páramentes levegőjében. Megfordította a dokumentumot — és egy pillanatra elöntötte a düh. Miféle őrült szentségtelenítette meg a felbecsülhetetlen értékű iratot? Valaki szórakozottan telefirkálta az egész hátlapját mértani ábrákkal és gyerekes torzképekkel! Miféle vigyázatlan vandál…