— Jól van — mondta (végül Lehy atya. — Penitenciaként pedig megígéred, hogy elmondasz…
Zerchi másfél óra késéssel ért a kápolnához, de Mrs. Grales türelmesen várakozott. A gyóntatószék közelében térdepelt a padban, és mintha félig aludt volna. Az apát magában zavarban volt; amíg odaért, voltaképpen remélte, hogy Grales anyó már nem lesz ott. El kellett mondania a penitenciáját, mielőtt meggyóntathatta volna. Letérdelt az oltár közelében, és húsz percen át imádkozott, a Lehy atyától arra a napra kirótt penitenciaként, de amikor visszaindult a gyóntatószék felé, Mrs. Grales még mindig ott volt. Zerchi kétszer is szólt hozzá, mielőtt meghallotta; amikor felállt, megtántorodott egy kicsit. Az öregasszony megállt, fonnyadt ujjaival kitapogatta a Rachel-arc szemét, ajkát.
— Valami baj van, leányom? — kérdezte a pap. Mrs. Grales fölnézett a magas ablakokra. Tekintete ide-oda vándorolt a boltozatos mennyezeten.
— Igen, atyám — suttogta. — Érzem, hogy körülöttünk van a Gonosz, érzem bizony! Közel, nagyon közel van most a Gonosz itt! Bűnbocsánatra van szükség, — atyám, meg még valamire…
— Még valamire, Mrs. Grales?
Az öregasszony közel hajolt, a keze mögött súgta oda:
— Bűnbocsánatot kell adnom Őneki is! A pap egy kicsit hátrahőkölt.
— Kinek? Nem értem.
— Bűnbocsánatot… Neki, aki ilyennek teremtett — mondta nyögdécselve az öregasszony. De aztán lassan mosolyra húzódott a szája. — Én… én sose bocsátottam meg Neki.
— Istennek? Hogyan is?… Ő igazságos. Ő maga az Igazság, ő maga a Szeretet. Hogy mondhatja?…
Mrs. Grales tekintete kérően szegeződött rá.
— Hát nem bocsáthat meg Neki egy öreg paradicsomos kofa az igazságáért? Miután én is kérem az Ő bűnbocsánatát?
Dom Zerchi szárazát nyelt. Lenézett a padlóra, a kétfejű árnyékra. Valami szörnyűséges igazság sejlett ebben az árnyékalakban. Nem tudta rávenni magát, hogy megrója az öregasszonyt a megbocsátás gondolatáért. Mrs. Grales egyszerű világában elképzelhető volt, hogy ugyanúgy megbocsássák az igazságot, mint az igazságtalanságot, hogy ugyanúgy megbocsásson az ember az Istennek, mint az Isten az embernek. Úgy legyen tehát, és légy türelmes hozzá, Uram, gondolta magában, miközben megigazította a vállán a stólát.
Mielőtt beléptek a gyóntatófülkébe, az öregasszony térdet hajtott az oltár felé. A pap észrevette, hogy amikor Mrs. Grales keresztet vetett, a keze nemcsak a saját homlokát érintette meg, hanem Rachelét is. A pap elhúzta a vastag függönyt, bement a fülkéjébe, és átsuttogott a rácson:
— Mit kívánsz, leányom?
— Áldj meg, atyám, mert bizony vetkeztem… Akadozva beszélt. A pap nem tudta kivenni az arcát a sűrű rácsozaton át. Csak a halk, töredezett, panaszos hangot hallotta, Éva hangját. Ugyanaz, ugyanaz, mindig csak ugyanaz, még egy kétfejű nő sem tud új módokat kitalálni arra, hogy a gonosszal kacérkodjék, csak lélektelenül majmolja az eredendőt. Zerchit még mindig gyötörte a szégyen azért, ahogy a nővel, a rendőrökkel és Corsszal viselkedett, és nehézére esett, hogy odafigyeljen. Mégis, ahogy hallgatta a gyónást, reszketni kezdett a keze. A szavak ritmusa tompán szűrődött át a rácson, mint valami távoli kalapálás zaja, ahogy a szögeket verik be a fába, a tenyereken át. Mint alter Christus[152], a pap minden teher súlyát megérezte egy-egy pillanatra, mielőtt továbbadta Neki, aki mindegyiket magára vette. Ott volt az a dolog az asszony párjával. Aztán azok a mocskos, titkos dolgok, azok a dolgok, amiket piszkos újságpapírba kell göngyölni és éjszaka elásni. A szörnyűséget szinte mintha még fokozta volna, hogy csak részben értette meg.
— Ha azt akarod mondani, hogy magzatelhajtásban vagy bűnös — suttogta —, meg kell mondanom, hogy csak a püspök oldozhat fel, és én nem is…
Elhallgatott. Távoli dübörgés hallatszott, aztán a kilövőállásból fellőtt rakéták halk horkanása-süvítése.
— A Gonosz! A Gonosz! — nyüszítette az öregasszony;
A pap fejbőre megbizsergett, hirtelen oktalan, jeges rémületet érzett.
— Gyorsan! A töredelem megnyilvánulását! — mormolta. — Tíz avét, tíz miatyánkot vezeklésül! Később meg kell majd ismételned a gyónást, de most a töredelem megnyilvánulását!
Hallotta a mormolást a rács túloldaláról. Gyorsan elrebegte a feloldozást:
— Te absolvat Dominus Jesus Christus; ego autem eius auctoritate te absolvo ab omni vinculo… Denique, si absolvipotes expeccatis tuis, ego te absolvo in nomine Patris…[153]
Mielőtt befejezhette volna, fény szűrődött át a gyóntatófülke vastag függönyén. A fény egyre erősödött, míg a fülke nappali világosságban úszott. A függöny füstölögni kezdett.
— Várj, várj! — sziszegte a pap. — Várj, amíg kialszik!
— …várj várj várj amíg kialszik — visszhangozta egy halk, ismeretlen hang a rács mögül. Nem Mrs. Grales hangja volt.
— Mrs. Grales?… Mrs. Grales?
Az asszony álmos hangon, nehezen forgó nyelvvel válaszolt:
— Sose akartam… sose akartam… sose… szeretni…
— Elhalkult, elhalt. Nem az a hang volt, amely az előbb válaszolt.
— Most gyorsan futás!
Nem nézte, hogy az asszony követi-e, kiugrott a gyóntatófülkéből, és a padok között elrohant a mellékoltár felé. A fény már halványodott, de még mindig déli napsütésként perzselte a bőrt. Hány másodperc lehet hátra?! A templom tele volt füsttel.
Zerchi beugrott a szentélybe, megbotlott az első lépcsőfokon, térdhajtásnak tekintette, odalépett az, oltárhoz. Lázas sietséggel kiemelte a Krisztussal tele szentségtartót a tabernákulumból, megint térdet hajtott a Jelenlevő előtt, fölkapta Isten testét, és kiiramodott.
Ekkor omlott rá az épület.
Amikor magához tért, nem látott mást, csak homokot. Derekától lefelé a földhöz volt préselve. Hason feküdt. Megpróbált megmozdulni. Az egyik karja szabadon volt, a másikat azonban fogva tartotta a ránehezedő súly. Szabad keze még mindig fogta a szentségtartót, de ahogy elzuhant, megbillenthette, mert leesett a fedele, és néhány apró szentelt ostya kigurult belőle.
A lökéshullám szentségtartóstul kihajította a templomból, állapította meg. Homokban feküdt. A közelben, egy kőgörgetegben rózsabokor maradványai látszottak. Az egyik ágon rajta maradt egy rózsa — az egyik Hókirálynő-fajta. A szirmai megperzselődtek.
A magasból repülőgépek dübörgése hallatszott, kék fények villóztak a porfelhőn át. Zerchi először egyáltalán nem érzett fájdalmat. Megpróbálta kinyújtani a nyakát, hátrafordítani a fejét, hogy megnézze magának a behemótot, mely rátelepedett, de akkor megérkezett a fájdalom. Elködösült előtte a világ. A pap halkan felkiáltott. Nem akart többször hátranézni. Öttonnányi kő takarta be, szilárdan fogta, ami megmaradt belőle deréktól lefelé.
Nekilátott összeszedni a szent ostyadarabkákat. Óvatosan keresgélt a szabadon maradt karjával. Gyengéden, egyenként szedegette fel őket a homokból. A szél azzal fenyegetett, hogy vándorútra küldi Krisztus morzsáit. Akkor is legalább megpróbáltam, Uram, gondolta. Kell valakinek utolsó kenet? Viaticum? Ha igen, akkor ide kell vonszolniuk magukat hozzám. Vagy maradt még valaki egyáltalán?
A rettenetes dübörgésen kívül nem hallott más hangot.
Egy vékonyka vérpatak minduntalan a szemébe folyt. A karjával törölte le, nehogy a véres kezével beszennyezze az ostyákat. Tévedés, Uram, az én vérem, nem a Tiéd! Dealba me.[154]
153