Выбрать главу

A szétszóródott Oltáriszentség javát visszatette már a kehelybe, de néhány kósza ostyácska távolabbra gurult. Feléjük nyúlt, és megint elsötétült előtte minden.

— JézusMáriaSzentJózsef! Segítség!

Halkan szűrődött oda a válasz, messziről, alig hallhatóan az égbolt robajlásában. Ugyanaz az idegen, halk hangocska volt, amelyet a gyóntatófülkében hallott, és megint a szavait visszhangozta:

— …jézus mária szent József segítség.

— Tessék?! — kiáltott fel a pap.

Még néhányat kiáltott, de nem jött több válasz. Közben szállingózni kezdett fentről a por. Visszahelyezte a szentségtartó fedelét, hogy a por ne vegyüljön az ostyák közé. Egy darabig lehunyt szemmel feküdt.

A papi hivatással az a baj, hogy az ember végül kénytelen megfogadni a tanácsot, amelyet a többieknek adott. — A természet nem ró senkire olyan terhet, amelynek az elviselésére nem készítette föl. Ezt kapom azért, mert először a Sztoikus szavával feleltem annak a lánynak Isten szava helyett, gondolta.

Nem is annyira a fájdalom gyötörte, mint valami ádáz viszketés, amely a beszorult része felől jött. Megpróbálta megvakarni, de az ujjai csak sziklafelülethez értek. Egy pillanatig karmolászta, megborzongott, visszahúzta a kezét. A viszketés őrjítő volt. A sérült idegek ostobán követelőztek, hogy vakarják meg őket! Zerchi nagyon méltatlannak érezte a helyzetét.

Nos, Cors doktor, honnét tudja, hogy a viszketés nem alapvetőbb rossz, mint a fájdalom?

Ezen fölnevetett. A nevetéstől hirtelen elsötétült megint minden. A feketeségből nagy nehezen visszaevickélt a világosságra, miközben valaki sikoltozott. A pap egyszerre ráébredt, hogy a sikoltozás az ő szájából jön. Hirtelen félni kezdett. A viszketés már elviselhetetlenné fokozódott, de a sikolyokból nem fájdalom szólt, hanem esztelen rémület. Most már a levegővétel is csak kín volt, mely nem enyhült, de a kínt el tudta viselni. A rettegést az a legutóbbi feketeség váltotta ki. A feketeség mintha fölébe magasodott volna, mohón kívánta volna, éhesen várakozott volna rá — hatalmas, fekete étvágy, lelkekre éhező. A fájdalmat el tudta viselni, de azt a Borzalmas Sötétséget nem. Vagy ott volt valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie, vagy itt volt valami, amit el kellett még végeznie! Ha egyszer hagyja, hogy az a sötétség fölébe kerekedjék, itt már nemigen tud tenni semmit.

Szégyellte a félelmet, imádkozni próbált, de az imák valahogy imaszerűtlennek rémlettek — mintha mentegetőzések lettek volna, nem könyörgések; mintha az utolsó ima, az utolsó fohász már elhangzott volna. A félelem nem enyhült. Miért? Megpróbált logikával hatni rá. Láttál már embereket meghalni, Jeth! Nem is keveset. Nem látszik olyan nehéznek! Egyre gyengül a láng, aztán néhány görcsöset lobban még, és kialszik. Az a koromfekete Sötétség — a szakadék aham és asti között — a legfeketébb Styx, a mélység az Úr és az ember között… Ide figyelj, Jeth, ugye nem kételkedel benne, hogy valóban van Valami a túloldalon? Akkor miért remegsz így?

Egy szakasz jutott az eszébe a Dies Irae-ből[155], és egyre ott motoszkált benne:

Quid sum miser tunc dicturus? Quem patronum rogaturus, Cum vix justus sit securus?

„Mit mondjak majd akkor, én nyomorult? Kitől kérjek védelmet, hiszen még az igazak is alig vannak biztonságban?” Vix securus? Miért „alig vannak” biztonságban? Hiszen az igazak nem kárhozhatnak el! Akkor miért remegsz így?

Bizony, Cors doktor úr, az igazi rossz, amelyről még önnek is említést kellett volna tennie, az nem a szenvedés, hanem a szenvedéstől való esztelen félelem! Metus doloris[156]. Tegye mellé pozitív megfelelőjét, a világi biztonság, az Éden utáni vágyódást, és talán megleli „a gonosz gyökerét”, doktor úr! A lehető legkevesebb szenvedés és a lehető legnagyobb biztonság, ez volt a helyes és természetes törekvése a társadalomnak és Caesarnak. De aztán valahogy ez lett minden cél, ez lett a törvény egyetlen alapja — kifacsarva. És csak erre törekedvén, elkerülhetetlenül csak az ellenkezőjét érhettük eclass="underline" a lehető legtöbb szenvedést, a lehető legkisebb biztonságot.

Mi a világgal a baj? Én. Vegye magára, doktor úr, a maga inge is! Te, én, Ádám, az ember, mi! Nincsen „világi gonoszság”, csak az, amelyet belevisz a világba az ember — te, én, Ádám, mi — egy kis segítséggel a Hazugságok Atyjától. Hibáztassanak bármit, akár Istent is, de jaj, ne hibáztassanak engem! Doktor úr? Az egyetlen rossz a világban most, kedves Cors, az, hogy a világ nincs többé. Mire vezetett a fájdalom?

Erőtlenül fölnevetett megint, és ráborult a Sötétség.

— Én, mi, Ádám — de Krisztus, ember, én; én, mi, Ádám, de Krisztus, ember én — mondta fennhangon. — Tudod mit, Pat? Ők… együtt… inkább feszítsék őket a keresztre együtt… csak ne egyedül… amikor véreznek… társaság kell. Mert… Mert ahogy a Sátán a pokollal akarja — megtölteni az embert. Mármint ahogy a Sátán az emberrel akarja megtölteni a poklot… Mert Ádám… És Krisztus mégis… De én akkor is… Ide figyelj, Pat…

Ezúttal több időbe telt, amíg szét tudta oszlatni a mélyfekete Sötétséget, de meg kellett értetnie Pattéi a dolgot, mielőtt végképp hagyja elnyelni magát!

— Ide figyelj, Pat, azért… azért mondtam neki, hogy a gyermekének muszáj… azért, mert. Mert Jézus sohase kért senkitől semmit, amit Jézus maga nem csinált végig. Én is azért. Azért nem engedek. Pat…?

Pislogott egyet-kettőt. Pat eltűnt. A világ megint összeállt, a feketeség eloszlott. Zerchinek valahogy sikerült rájönnie, mitől félt. Volt valami, amit még el kellett végeznie, mielőtt a Sötétség mindörökre magába zárja. Édes Istenem, engedd, hogy éljek addig, amíg elvégezem! Félt attól, hogy meghal, mielőtt eltűrt ugyanannyi szenvedést, mint a gyermek, aki nem tudta fölfogni; a gyermek, akit meg akart menteni a további szenvedésre — nem, nem a további szenvedésre, hanem a szenvedés ellenére. Krisztus nevében ráparancsolt az anyára. Helyesen tette. De most félt belezuhanni abba a feketeségbe, mielőtt elvisel annyit, amennyit Isten segítségével elviselhet.

Quem patronum rogaturus, Cum vix justus sit securus?

Akkor hát a gyermekért és az anyjáért. Amit másnak, azt magamnak is. Fas est.[157]

A döntéstől mintha enyhült volna a fájdalom. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, aztán óvatosan visszasandított a kőtömegre. Több mint öt tonna volt a háta mögött. Ezernyolcszáz év volt mögötte. A lökéshullám feltépte a kriptát is, mert a kövek között csontok fehérlettek. Szabad kezével hátrakotort, valami simát érzett, nagy nehezen kiszabadította. A homokba ejtette, a szentségtartó mellé. Az állkapocscsont hiányzott, de a fejkoponya sértetlen volt, csak a homlokán volt egy lyuk, félig elkorhadt faszilánk állt ki belőle. Mintha egy nyílvessző maradványa lett volna. A koponya nagyon réginek látszott.

— Testvérem — suttogta Zerchi, mert azokban a kriptákban csak a rend szerzeteseit helyezték nyugalomra, senki mást.

Mit tettél értük, vén Csont? Megtanítottad őket írni-olvasni? Segítettél nekik az újjáépítésben, elvezetted őket Krisztushoz, segítettél helyreállítani egy kultúrát? Nem felejtetted el figyelmeztetni őket, hogy édenkert sohasem lehet belőle? Persze hogy nem. Áldott légy, Csont, gondolta, és ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A fáradságodért egy nyílvesszővel fizettek a szemed közé. Mert több van ott mögöttem, mint öttonnányi, tizennyolc évszázadnyi kő. Azt hiszem, nagyjából kétmillió év van ott — amennyi eltelt az első Homo inspiratus[158] óta.

вернуться

155

Dies Irae — Harag Napja (Celanói Tamás végítéletről szóló költeménye; latin)

вернуться

156

Metus doloris — iszony a fájdalomtól (latin)

вернуться

157

Fas est — szabad, isteni törvény szerint lehetséges (latin)

вернуться

158

Homo inspiratus — Ihletett ember (latin)