Megint meghallotta a hangot — azt a halk visszhangocskát, amely korábban ráfelelt a szavára. Most gyerekesen énekelgetett: — La-la-la, la-la-la…
Habár úgy rémlett, ugyanaz a hang, mint amit a gyóntatófülkében hallott, semmiképpen sem lehetett Grales anyóé! Grales anyó megbocsátott volna Istennek, aztán eliszkolt volna, ha idejében kijutott volna a kápolnából — és bocsásd meg a szerepcserét, Uram! De a pap nem is volt bizonyos benne, hogy csakugyan bocsánatot kell kérnie a szerepcseréért. Ide hallgass, vén Csont, lehet, hogy ezt kellett volna mondanom Corsnak? Nézze, kedves Cors, miért nem bocsát meg Istennek azért, mert megengedi a fájdalmat? Ha nem engedné meg, akkor az emberi bátorság, merészség, nemesség, önfeláldozás mind értelmét veszítené! Ráadásul maga itt állna munka nélkül, Cors!
Talán ezt felejtettük el megemlíteni, Csont. Bombák, a világ őrjöngő dühe, amikor keserűen ráébred, hogy nem üti meg a félig elfelejtett Éden mértékét! A keserűség lényegében Isten ellen irányul. Ide hallgass, Ember, hagyj fel a keserűséggel — „bocsáss meg az Úrnak”, ahogy Grales anyó mondaná — minden más előtt; a szeretet előtt is!
De nem: bombák és dührohamok. Nem bocsátottak meg.
Kis időre elszunnyadt. Természetes alvás volt, nem a Sötétség förtelmes, lélekölő semmije. Eleredt az eső, megtisztította a levegőt a portól. Amikor a pap fölébredt, nem volt egyedül. Felemelte az arcát a sárból, dühösen rájuk meredt. Hárman ültek a romhalmazon, gyászos komorsággal méregették. Megmozdult. Kiterjesztették fekete szárnyukat, nyugtalanul sziszegtek. Erőtlenül odavágott egy követ. Kettő felröppent, és körözni kezdett a magasban, de a harmadik ott maradt, s komolyan nézte. Sötét, csúf madár volt, de nem olyan, mint az a Másik Sötét. Ennek csak a test kellett.
— Még nem készült el a vacsora, madártestvér — szólt oda Zerchi bosszúsan. — Várnod kell.
A madár nem számíthat már sok vacsorára, jegyezte meg magában, mielőtt belőle magából is a többiek vacsorája lesz. Tollait megperzselte az atomvillanás, és fél szemét csukva tartotta. Csapzottra ázott az esőben, és — az apát gyanította, hogy az eső maga is halált hoz.
— la-la-la, la-la-la várj várj várj amíg kialszik la…
Megint az a hang! Zerchi előzőleg attól tartott, talán hallucináció. De a madár is hallotta. Félrehajtott fejjel kémlelt valamit Zerchi látóterén kívül. Végül rekedten fújt egyet, és fölrebbent.
— Segítség! — kiáltotta erőtlenül Zerchi.
— segítség — szajkózta az idegen hang.
És egy romhalmaz mögül előjött a kétfejű nő. Tétova léptekkel közelebb ment, aztán megállt, lenézett Zerchire.
— Hála istennek, Mrs. Grales! Nézzen szét, nincs-e a közelben Lehy atya…
— hála istennek mrs grales nézzen szét nincs e a közelben…
A pap kipislogta a szeméből a vért, és alaposabban megnézte.
— Rachel — rebegte.
— rachel — felelte rá a teremtmény.
Letérdelt a hason fekvő pap elé, aztán hátraült a sarkára. Zöld szeme hűvös tekintetével szemügyre vette, és ártatlan mosoly jelent meg az arcán. Tekintetében csodálkozás, élénk kíváncsiság volt — és talán még valami egyéb is —, de szemlátomást nem érzékelte, hogy a másik szenved.
Volt valami abban a szempárban, ami néhány másodpercig Zerchi minden figyelmét lekötötte. De aztán észrevette, hogy Mrs. Grales feje békésen szunnyad a másik vállon. Rachel rámosolygott. Fiatalos, szégyenlős, reményteljes, barátkozó mosoly volt. Zerchi újra megpróbálkozott:
— Ide hallgasson, életben maradt még valaki? Keressen.
Dallamosan, fennkölt komolysággal jött a válasz:
— ide hallgasson életben maradt még… — A nő ízlelgette a szavaié zamatát. Egyenként, tisztán tagolta őket. Elmosolyodott a hallatukon. Amikor már elhangzottak, az ajka némán újraformálta őket. Több ez, mint gépies utánzás, állapította meg a pap. A nő közölni akart valamit. Az ismétléssel mintha ezt a gondolatot igyekezett volna átadni: Valahogy olyan vagyok, mint te.
De hiszen csak az imént született meg…
És valahogy más is vagy — állapította meg Zerchi enyhe áhítattal. Jól emlékezett, hogy Mrs. Gralesnek ízületi gyulladása volt mind a két térdében — de az a test, mely régebben Grales anyóé volt, most a sarkán ült előtte hajlékony, fiatalos pózban. Mi több, az öregasszony ráncos bőre is mintha kevésbé ráncosnak látszott volna, és mintha rózsásabb lett volna a színe — mintha új élet költözött volna az elhalt, öreg szövetekbe! Zerchi tekintete hirtelen megakadt a nő karján.
— Megsebesült!
— megsebesült.
Zerchi odamutatott. A nő nem nézett oda, hanem utánozta Zerchi mozdulatát, megnézte a pap ujját, és feléje nyújtotta az övét — a sebesült karját. Vér alig látszott rajta, de legalább egy tucat vágás csúfította, az egyik nagyon mélynek rémlett. Zerchi az ujjánál fogva odahúzta a nő karját. Óvatosan kiszedett belőle öt üvegszilánkot. A nő vagy átnyomta a karját egy ablaküvegen, vagy — ami valószínűbb volt — a robbanás pillanatában egy szétpattanó üvegtábla közelében állt. Csak egyszer jelent meg egy vércsepp, amikor egy félarasznyi üveglándzsát húzott ki a húsból. Amikor a többit kiemelte, csak apró, kékes nyomok maradtak utánuk, vérzés nélkül. Az egész egy régi hipnózisbemutatóra emlékeztette, amelynek egyszer tanúja volt, és amelyet szélhámosságnak tekintett. Amikor megint fölpillantott a nő arcába, döbbenete fokozódott. Változatlanul mosolygott, mintha az üvegdarabok eltávolítása a legkevésbé sem zavarta volna.
A pap ránézett Mrs. Grales fejére. Az arc elszürkült, a kóma személytelen maszkja látszott csak. Az ajka vértelennek rémlett. Zerchi valahogy bizonyos volt benne, hogy haldoklik. Lelki szemével látta, ahogy majd elsorvad, és végül leszárad, leesik, mint egy heg, mint egy köldökzsinór. Kicsoda hát Rachel? És micsoda?
Az eső áztatta köveken még maradt egy kis nedvesség. A pap megnedvesítette az ujja hegyét, intett a nőnek, hogy hajoljon közelebb. Akármi volt is ez a lény, valószínűleg akkora sugárdózist kapott, hogy nem élhetett sokáig. A nedves ujja hegyével Zerchi lassan keresztet rajzolt a homlokára.
— Nisi baptizata és ét nisi baptizari nonquis, te baptizo…[159]
Ennél nem jutott tovább. A nő hátrahőkölt. Az arca megmerevedett, eltűnt róla a mosoly. Nem! — mintha az egész arckifejezése ezt kiáltotta volna. Elfordult Zerchitől. Letörölte a nedvességet a homlokáról, lehunyta a szemét, kezét lazán az ölébe ejtette. Teljesen kifejezéstelen lett az arca, passzív, befelé forduló. Ahogy így lehajtotta a fejét, az egész megjelenése olyan volt, mintha imádkoznék. Aztán a passzivitásból apránként újjászületett a mosoly. Egyre derűsebb lett. Amikor felnyitotta a szemét, és ismét ránézett Zerchire, ugyanaz a nyíltság, melegség sugárzott a szeméből. De körülpillantott, mintha keresett volna valamit.
A tekintete a szentségtartóra esett. Mielőtt a pap megakadályozhatta volna, fölemelte.
— Ne! — hörögte rekedten Zerchi, és utánakapott. A nő azonban sokkal gyorsabb volt, és az erőfeszítés a papnak megint egy ájulásába került. Amikor lassan visszatért az öntudata, és ismét fölemelte a fejét, csak ködösen látott mindent. A nő még mindig ott térdelt előtte. Zerchi a ködön át végre ki tudta venni, hogy bal kezében az aranykelyhet tartotta, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között pedig óvatosan egy szentelt ostyát. A pap felé nyújtotta az ostyát… vagy megint csak képzelődött, mint az előbb, amikor azt hitte, Pat testvérrel beszél?
159