Tesveer hallgatta.
Nhemrot Testvér volt a novíciusok tanára, de nem ő volt a novíciusok tanára. Ő csak annak a csoportnak volt a mestere, amelyikbe Tesveer is tartozott. Akadtak mások is. Lehetséges, hogy valaki a Citadellában tudta, hány van belőlük. Mindig van valahol valaki, akinek az a dolga, hogy tudjon mindent.
A Citadella elfoglalta Kom városának teljes közepét, a Klaccs sivatagai és Howondaföld dzsungelei közt elterülő térségben. Mérföldekre nyúlt, templomai, szentélyei, iskolái, kollégiumai, kertjei és tornyai egymásba és egymás köré növekedtek azt a látszatot keltve, hogy egymillió termesz mind megpróbálja megépíteni a maga dombját, méghozzá egyszerre.
Amikor fölkelt a nap, a központi Templom kapuján a visszavert fény lobbot vetett, mint a tűz. Az ajtószárnyak bronzból készültek és száz láb magasak voltak. Rajtuk, ólomba ágyazott aranybetűkkel, álltak a Parancsolatok. Mostanáig ötszáztizenkettő volt belőlük, és kétségtelen, hogy a következő próféta majd hozzájuk teszi a magáét.
A nap visszatükrözött csillogása le- és ráragyogott a hitben-erősek tízezreire, akik odalent munkálkodtak a Nagy Isten Om nagyobb dicsőségére.
Valószínűleg senki sem tudta, hogy pontosan hányan vannak. Bizonyos dolgok valahogy láncreakciót idéznek elő. Kétségtelen, hogy csak egyetlen-egy Cenobiarcha van, a Legfőbb Enmagam. Ez bizonyos. És hat Főpap. És harminc alacsonyabb rangú Enmagam. És püspökök, esperesek, alesperesek és papok százai. És novíciusok, mint patkányok a magtárban. És kézművesek és bikatenyésztők és kínvallatók és Veszteg Szüzek…
Nem számít, miben vagy jártas, mindig kerül hely számodra a Citadellában.
És ha jártasságod a helytelen kérdések föltevésében vagy a helyénvaló háborúk elvesztésében nyilvánul meg, az a hely esetleg lehet a tisztaság kemencéiben vagy a Kvizíció igazságszolgáltató vermeiben.
Hely mindenkinek. És mindenki a helyén.
A nap letűzött a templomkertre.
A Nagy Isten Om megpróbált egy dinnyeinda árnyékában maradni. Itt valószínűleg biztonságban van, itt, ezeken a falakon belül, körös-körül az imatornyokkal, de nem lehetsz elég óvatos. Egyszer már mázlija volt, de vakmerőség lenne arra számítani, hogy megint szerencséje lesz.
Az a gond, ha isten vagy, hogy nincs senkid, akihez imádkozhatnál.
Eltökélten mászott a trágyát lapátoló öregember felé, míg úgy nem ítélte, jelentékeny megerőltetés után, hogy hallótávolságon belülre ért.
Imigyen szóla: — Hé, te!
Nem kapott választ. Még csak annak látszata sem kelt, hogy bármit meghallottak volna.
Om kijött a sodrából és Lu-Tzét hitvány féreggé változtatta a pokol legmélyebb bugyrában, és aztán még mérgesebb lett, amikor az öregember békésen folytatta a lapátolást.
— A végtelenség ördögei árasszák el eleven csontjaid kénnel! — visította.
Ez nem hozott létre szemmel látható változást.
— Süket vén barom! — motyogta a Nagy Isten Om.
Vagy talán azért volt valaki, aki igenis mindent tudott, ami tudható a Citadelláról. Mindig akad valaki, aki gyűjti az ismereteket, nem a tudás iránti szeretetből, hanem úgy, ahogy egy szarka halmozza föl a csillogó tárgyakat vagy egy tegzeslégy szedi össze ágak és kövek piciny darabkáit. És olyan is mindig akad, akinek meg kell tennie mindazon dolgokat, amelyek elvégzése szükséges, de amiket mások vonakodnak megtenni vagy akár elismerni ezek létezését.
A harmadik dolog, amit az emberek észrevettek Vorbison, a magassága volt. Jócskán túlnőtte a hat lábat, de vékonydongájú volt, akár egy normális alkatú személy, akit agyagba mintázott s aztán kisodort egy kisgyerek.
A második dolog, amit az emberek észrevettek Vorbison, a szeme volt. Az ősei a mélysivatag egyik törzséből eredtek, amelyikben kifejlődött a sötét szem birtoklásának sajátossága — nem csupán a szembogár sötétsége, hanem csaknem teljesen fekete szemgolyó. Ettől roppant nehéz volt megállapítani, hová néz. Olyan volt, mintha napszemüveget viselne a bőre alatt.
De az első dolog, amin megakadt az emberek szeme, a koponyája volt.
Vorbis Esperes készakarva volt kopasz. Az Egyház legtöbb lelkipásztora, amint fölszentelték őket, hosszú hajat és szakállat kultivált, olyat, amelyben bottal üthetted volna a nyomát egy kecskének. De Vorbis mindenütt borotválta magát. Fénylett. És a szőrzet hiánya, úgy tűnt, növeli a hatalmát. Nem riogatott. Sosem fenyegetett. Csak azt az érzést keltette mindenkiben, hogy személyes tere testétől több méterre sugárzik ki és hogy bárki, aki megközelíti Vorbist, valami fontosba tolakodik bele. Ötven évvel idősebb fölöttesei sajnálkozást éreztek, hogy félbeszakították, akármi volt is, amiről épp gondolkozott.
Csaknem lehetetlen volt megállapítani, hogy miről gondolkozott és soha senki nem kérdezte meg. A legkézenfekvőbb oka ennek az, hogy Vorbis volt a Kvizíció főnöke, akinek feladata elvégezni mindazt, amit muszáj megtenni és amit mások inkább nem tennének meg.
Az ember nem kérdezi meg az ilyesvalakiktől, hogy miről gondolkoznak, nehogy lassan felé forduljanak és azt mondják: „Rólad”.
A Kvizícióban betölthető legmagasabb poszt az esperesi, olyan rendelkezés, melyet sok száz esztendővel korábban hoztak, nehogy az Egyház eme ágának túl naggyá váljon a mellénye[2]. De mindenki úgy vélte, hogy egy olyan értelemmel, amilyen az övé, mostanra már könnyen főpap lehetett volna, vagy akár Enmagam.
Vorbist nem izgatták az ilyen jelentéktelenségek. Vorbis tisztában volt a sorsával. Hát nem maga az Isten mondta el neki?
— Nohát, nohát — mondta Nhemrot Testvér megveregetve Tesveer vállát. — Biztos vagyok benne, hogy most tisztábban fogod látni a dolgokat.
Tesveer érezte, hogy meghatározott választ várnak tőle.
— Igen, mester — felelte. — Én is biztos vagyok ebben.
— …ebben. Szent kötelességed, hogy mindenkor ellene szegülj a hangoknak — jelentette ki Nhemrot még mindig a fiút paskolgatva.
— Igen, mester. Azt fogom tenni. Különösen, ha azt mondják nekem, hogy tegyem meg tisztelendőséged által említett dolgok bármelyikét.
— …bármelyikét. Jól van. Jól van. És ha megint hallod őket, mit fogsz tenni? Mmm?
— Jövök és elmondom tisztelendőségednek — válaszolta kötelességtudóan Tesveer.
— …tisztelendőségednek. Jól van. Jól van. Ezt már szeretem — állította Nhemrot. — Ezt mondom minden tanítványomnak. Ne feledd, hogy mindig itt vagyok, hogy elintézzek bármilyen apró problémát, ami esetleg macerál téged.
— Igen, mester. Most menjek vissza a kertbe?
— …kertbe. Azt hiszem. Azt hiszem. És ne legyen több hang, hallod? — Nhemrot megcsóválta a nem-lapogató keze egyik ujját. Fél orcája összeráncolódott.
— Igen, mester.
— Mit csináltál a kertben?
— Dinnyét kapáltam — felelte Tesveer.
— Dinnyét? Á! Dinnyét — nyújtotta el a szót Nhemrot.
— Dinnyék. Dinnyék. Hát, ez persze némileg hozzájárul az eset megmagyarázásához.
Egyik szemhéja vadul hunyorgott.
Nem pusztán a Nagy Isten szólt Vorbishoz, a feje belsejében. Mindenki beszél egy exkvizítorhoz, előbb vagy utóbb. Csak állóképesség kérdése.